Ez azonban nem meglepő, hiszen a hiperaktivitás kezelésére használt szerek ebben az időszakban kerülnek újra terítékre, amikor véget ér a nyári szünet.

Bizony nincs könnyű dolga annak a tanárnak, akinek az osztályába bekerül egy különleges gyerek, aki többet beszél, többet mozog, sokkal intenzívebben érdeklődik a világ iránt és úgy egyáltalán, látványosan nyughatatlanabb a többieknél. Nem csoda, hogy ezzel kilóg a sorból, hiszen a tanteremben szigorú szabályok szerint kell viselkednie minden tanulónak: csendben kell ülniük 45 percen át, csak akkor beszélhetnek, ha a tanár felszólítja őket, és eközben figyelniük kell az óra anyagára. A gyerekek túlnyomó része jobbára könnyenrávehető erre a viselkedésre, ám a legtöbb osztályban előfordul legalább egy különleges gyerek, aki kétségtelenül fel tudja borítani a tanóra megszokott rendjét.

Ilyenkor a mai trendek szerintszinte késlekedés nélkül egyfeltételezett „agyi rendellenesség”, a figyelemhiányoshiperaktivitászavar (ADHD) gyanúja merül fel, és a gyermeket máris orvoshoz irányítják – innen pedig meglepően rövid út vezethet az általánosan használt serkentőszer felírásához. Sokan számolnak be arról, hogy a gyerekek a szerek hatása alatt kezelhetőbbé válnak – nem meglepő, hiszen igen erős szerekről van szó, a leggyakrabban használt hatóanyag egyenesen az amfetaminból (speed) származik. A valódi kérdés az, hogy milyen árat kell fizetniük ezeknek a gyerekeknek azért, hogy kémiailag bírják rá őket az elvárt viselkedésre.

Egy mentális egészségügyi visszaélésekkel foglalkozó jogvédő szervezet ilyen visszajelzéseket kapott azoktól a szülőktől, akiknek gyermekeit hiperaktivitással diagnosztizálták, és erre serkentőszereket kapott:

„...a gyógyszer után három órával evés közben keze-lába járt, mint egy »ideggyengének«, délután kiborulás, dührohamok, este a nyolc órakor alvó gyerekem még fent van, este 10-kor pörgött, ugrált! Sírtam! Soha nem akarom ilyen állapotban látni!”

Semmilyen orvosi vizsgálat nem történt, még egy vérvétel sem. Egyszerűen megfigyelés és elbeszélgetés történt a gyerekkel (pszichiáter, gyógypedagógus). A gyerek pupillái kitágulnak a gyógyszer bevétele után, csak néz a semmibe. Kb. 1 óra múlva a gyermek ugyanúgy viselkedik, mint gyógyszer nélkül. [A szer] szedése alatt a gyermek étvágya csökken, sőt egyáltalán nem éhes. Fogyás tapasztalható. A gyógyszer kiürülése után az étvágy megnő, a gyermek nagyon sokat eszik. Hízás is felléphet, nálunk pl. igen. Agresszivitás is jellemző, hirtelen harag stb.

Sokkal izgatottabb lett a gyermek, mint egyébként (holott »nyugtatnia« kellett volna). Nem evett jól, lefogyott, zavart volt, sokkal figyelemhiányosabb. Sokszor alva járt. Miután elhagyta és helyette B12 vitamint kapott, sokkal jobb lett a közérzete, evett, nőtt, nyugodtabb lett, és elhagyta az alvajárást.

Bárhogyan is nézzük, ez aligha nevezhető emberséges megoldásnak a gyerekek fegyelmezését illetően – bár a pszichiátria nézetei szerint ez a legjobb, ami csak történhet egy ADHD-s gyermekkel. Hogy ténylegesen jelen van-e egy azonosítható agyi rendellenesség, az valójában egy másodlagos kérdés a diagnózis felállításában – ebből adódóan az ilyesfajta vizsgálatokat teljes mértékben ki is hagyják az eljárás során. Talán nehéz elhinni, de bőven elég, ha a „szakember” azonosítani véli a tüneteket, és máris „minden kétséget kizáróan” megállapíthatja, hogy a gyermek agyi problémában szenved, melyre a pszichiátriai szer a megfelelő kezelés. A gyermek viselkedésének valódi oka így rejtve marad, és egy feltételezett szervi betegség kezelése veszi kezdetét, mely bár látszólag javíthat némileg a gyermek viselkedésén, ám ez éppen annyira jelent megoldást, mint lelki fájdalmakra az alkohol.

Olykor a látszatmegoldások nagyságrendekkel több kárt képesek okozni, mint ha a problémát kezeletlenül hagytuk volna. Nagyon is vitatható, hogy egy gyermek jobban jár-e, ha egy függőséget okozó pszichiátriai szer hatása alatt nő fel, elszenvedve a szervezetére gyakorolt hosszú távú hatásait, mintha türelemmel és gondoskodással segítenék őt, hogy az átlagemberek világában megtalálja és megállja a helyét, nem ritkán kiemelkedő teljesítményt nyújtva a számára megfelelő területen.

„Az biztos, hogy nagyon nehéz egy ilyen gyerekkel élni” – írta az egyik fenti édesanya –

én, mint szülő ezt nagyon jól tudom, de azt hiszem, ezeknek a gyerekeknek ugyanolyan joguk van az élethez és az érvényesüléshez, mint bármely más egészséges gyereknek. Nem szabadna őket különcként kezelni, mert úgy érzem, ezért van az, hogy sok ilyen gyerek elveszik ebben a világban, és nem tud a társadalom igényeinek megfelelni...

CCHR