A legfeltűnőbb az volt, hogy nem keltett semmiféle feltűnést. A hírekben alig szerepelt, néhány közép-európai állam csak alacsony szinten képviseltette magát, s valószínűleg a szokatlanul korai időpontot sem valamiféle geostratégiai számítás határozta meg. Sokkal inkább az, hogy , így a csúcsot összekötötte németországi látogatásával.

Kína a 2010-es évek elején döntött úgy, hogy nem akar egyenként bajlódni a Szlovákia, Magyarország, Románia méretű államokkal, hanem a régi EU-tagok és az orosz–belorusz–ukrán hármas között fekvő 16 országot egy kalap alá veszi évente egy közös miniszterelnöki találkozót biztosítva. Kedvcsinálóként csilliós-villiós összegeket kezdtek emlegetni az ilyesmivel könnyen megszédíthető vezetőknek. Ők boldogan bele is mentek a dologba, hiszen ki ne szeretne kínai pénzből épített nagy beton izékkel villogni a választói előtt?

Mivel a tipikus közép-európai vezetőnek fogalma sincs arról, hogy egy kínaiakkal folytatott tárgyalás során egy-egy ígéret, ajánlat vagy gesztus mit jelent, ahhoz viszont túl okosnak gondolja magát, hogy megkérdezzen egy hozzáértőt, kialakult egyfajta csodavárás a kínaiakkal kapcsolatban.

A politikus bejelentette, a nagy dolgokra fogékony helyi sajtó megírta, hogy jönni fog a kínai nagybácsi, két kezében ropogós bankjegyekkel megrakott bevásárlótáskával, és épít nekünk autópályát, erőművet, vasútvonalat. Nem kérdez, nem mond véleményt, csak szórja a pénzt, szórja és szórja. A kínaiak nem egészen így gondolták mindezt, de nyilvánosan ők sem tiltakoztak, a szerep nekik is tetszett.

A nagybácsi azonban csak nem akar megérkezni, s erre ma már a kelet-európai vezetők is kezdenek rájönni – emiatt a viszonylagos csend a szófiai csúcs körül. Ha megnézzük az eddig konkrétan megvalósult kínai építmények listáját, az meglehetősen rövid: a belgrádi Kínai–Szerb Barátság hídja és egy macedón autópályaszakasz szerepel rajta. Emiatt kár volt évente összegyűlnie egy nagyon fontos és 16 közepesnél kissé kevésbé fontos férfiúnak.

Van persze valahol egy óriási raktár, ahol az aláírt szándék- és egyetértési nyilatkozatok, előszerződések megkötésére vonatkozó elő-előszerződések előkészítését szolgáló elő-elő-előszerződések gyűlnek, de nem érné kár az emberiséget, ha ezekből újrapapírt készítenének.

Nem arról van szó, hogy a kínaiak átverték volna a pénzre ácsingózó kelet-európaiakat, hanem arról, hogy utóbbiaknak irreális elképzeléseik vannak Pekinggel kapcsolatban, amelyeket – a kínai kommunikációs kultúra szabályai szerint – a kínaiak nem tesznek helyre. Persze utóbbiak sem ismerik még elég alaposan a térséget, így olyan ajánlatokkal állnak elő, amelyek Afrikában például működnek, de nálunk nem.

A kínaiak infrastruktúrát szeretnek építeni oly módon, hogy ők adják a hitelt és az építtető cégeket, partnerük meg használja az építményt és kamatostul törleszti a részleteket. De mivel a 16 érintett ország jó része EU-tag, ahol erre akár ingyenes források is rendelkezésre állnak, ilyen konstrukcióra nekünk nincs szükségünk.

Másrészt a kínaiak tudást és technológiát vásárolnak, de ilyenek nekünk nem nagyon vannak, vagy nem eladók; nekünk a zöldmezős beruházások segítenének, ezek viszont a kínaiak számára nem vonzók. Mindez nem jelenti azt, hogy Pekinggel nem érdemes üzletelni.

A kínaiak elképesztő összegeket fektettek be például Nyugat-Európában (ezért is vicces, amikor a szügyig kínai pénzben gázoló németek finnyásan beszólnak nekünk, hogy nem kéne ilyen diktatórikus rezsimekkel barátkoznunk), s egész biztos, hogy a mi térségünkben is meg lehetne találni azokat a projekteket, amelyekben részt vehetnének. Már vannak is működő példák. Ehhez azonban mindkét félnek sokat kell tanulni a másikról, és el kellene fogadni, hogy csodák nincsenek.

valasz.hu