Zömük alig győzi felsorolni a tanácsadó érdemeit és eredményeit, Ronald Reagan kétszeres amerikai elnök politikai karrierjének megmentésétől Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő felemelésén át Orbán Viktor 2008 óta megvívott győztes csatáiig. - írja a Magyar Nemzet

Ahhoz képest, hogy az évtizede nem lankadó kampányt és a háborús hangulatot – az értékelésekből is úgy tűnhet – jórészt neki köszönhetjük, markáns kritika nemigen fogalmazódik meg vele szemben. Ennek aligha csupán az amúgy helyénvaló halottakról vagy jót, vagy semmit erkölcsi alapelv tiszteletben tartása az oka.

Szerepet játszhat benne az is, hogy Finkelstein igazi guru volt a globális piacon. A sztárok egyike a maga műfajában.

Ikon, akinek többször is megadatott befolyásolni – vagy saját szerény szavaival: megérinteni – a történelmet, és aki munkásságának csupán apró részeként változtatta meg igencsak a magyar politika természetét. Keszthelyi András politikai tanácsadó a finkelsteini módszereket kifogásoló széplelkeknek címezve nem is mulasztja el megjegyezni a 24.hu-n publikált írásában: ne feledjük Machiavelli tanítását, a politika és a morál két külön világ.

Itt muszáj megtorpannunk egy pillanatra. Talán kettőre is. Hogy a politika elsősorban cselekvés, másodsorban matematika, és minden egyéb csak ezek után következik, azzal értelmetlen lenne vitatkozni a XXI. század második évtizedében. Ha a nemzetközi kontextust nézzük, könnyen arra juthatunk, hogy Orbán Viktornál különbül nem sokan értették meg a modern idők szavát. Ebben a világban az eszmék, az értékek, az ideák sokadlagossá válnak, minthogy nincs szerepük a hatalom megszerzésében és megtartásában. Jelentéktelenné törpül így az a kérdés is, hogy van-e ország-, haza- és jövőkép – avagy vízió –, hiszen az egyre-másra becsapódó üzenetbombák visszfényében sem ideje, sem módja ilyesmi iránt érdeklődnie a választópolgárnak.

Ebben a képletben a morál valóban háttérbe szorul.

Ha a hatás és a hatékonyság az egyetlen mérce, akkor hajszálra azonos az igazság és a hazugság értéke.

Mindezt természetesen nem Finkelstein találta fel, Magyarországon sem az ő tanácsára hazudtak először politikusok, és nem Orbán Viktor az első, aki mindenestül elvetendőnek ítélte a vonatkozó különbségeket. Adódó példával: Kövér László 2002-es köteles beszédének feje tetejére állítása és a Vona Gábor által mondottak totális kiforgatására épített nyugdíjas-telefonálgatás a karakterét tekintve azonos. Vagy: hasonló tőről fakadt a Gyurcsány-kormány határon túli magyarokat megalázó kampánya a 2004. decemberi népszavazás előtt, illetve a kék plakátos migránsozás-terroristázás első hulláma is.

Meghatározó eltéréseket a jelenségek intenzitásában, ebből adódóan más minőséggé sűrűsödésében látunk. Miközben tudomásul vesszük, hogy ez az iskola győzelemre termett – és a módszerekkel szemben egyelőre senki sem képes gyökeresen más összetételű ellenszerre lelni –, aközben mégis

el kell gondolkodnunk azon, hogy a feszültségek vajon meddig fokozhatók.

Felvetődik például egy igen naiv kérdés is: ha mindenkitől elvárjuk, hogy az erkölcsöt ne dobja sutba szőröstül-bőröstül – a tanártól, a tanulótól, a taxisofőrtől, a rendőrtől, a hentestől, az újságírótól, az utcaseprőtől, a paptól, a rabbitól –, akkor a politikusnak miért adnánk felmentést ez alól? Főként, hogy végső soron nem kis mértékben múlik pont rajta hazánk, közösségünk, családunk és önmagunk sorsa.

Persze ha hiszünk a demokráciában – más szóba jöhető opció nem merül fel –, akkor hinnünk kellene valahogy az emberekben is. Mint Török Gábor politikai elemző írja: akik az embereket féltik a csúnya politikai manipulációtól, azok nézik le igazán, tekintik kiskorúnak, ostobának őket. Nem a szüntelen sopánkodás tehát a feladat, hanem a valóságos valóság hiteles, érzékletes és igazmondó ábrázolása. Előbb-utóbb minden módszer ideje lejár. A hamis szisztémák meg szoktak bukni. Ha máshogy nem, morális alapon.

Szerző: Gazda Albert / mno.hu