A régészet határtalan!

Olvasási idő
21perc
Eddig olvastam

A régészet határtalan!

2016. december 20. - 07:44
0 komment

 

Régész, történész, a népvándorlás korának kutatója, a nemrég indult Határtalan régészet című folyóirat főszerkesztője, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa. Felföldi Szabolccsal pályájáról, hivatásáról, kutatásairól Vér Eszter Virág beszélgetett.

Felföldi Szabolcs - Forrás: ujkor.hu

Újkor.hu: Hogyan kezdtél érdeklődni a történelem iránt? Miért a régész‒történész hivatást választottad?

Felföldi Szabolcs: Mindig azt gondoltam, hogy szerencsések azok az emberek, akik szenvedélyesen érdeklődnek valami iránt. Ez lehet a matematika, a földrajz, az irodalom vagy bármi egyéb.  Ha van olyan szelete a világnak, aminek a megismerésére vagy olyan képesség, amelynek az elsajátítására belső vágy ösztönöz, akkor az életed egyik kiemelkedően fontos szegmense, a tanulás, valamint a tanulás céljaiba vetett hit és az ezek révén elérhető szakmád és/vagy munkád már hozzájárulhatnak ahhoz a végcélhoz, amely minden egyes embert mozgat: ez pedig a személyes boldogság elérése. Kicsit szomorúan nézem azokat a gyerekeket, akiket „úgy igazán” semmi sem érdekel, akik teljes bizonytalanságban töltenek ki egy középiskolai vagy egy egyetemi felvételi jelentkezési lapot. Nem feltétlenül azért, mert rossz tanulók lennének, sokkal inkább azért, mert bár négyes-ötöseik vannak szinte az összes tárgyból, igazán egyik sem hozza lázba őket. A két fiamnak éppen ezért nem győzöm hangsúlyozni, hogy részemről nem elvárás a kitűnő bizonyítvány, egyáltalán nem kell mindenből ötösnek lenniük, amennyiben van egy vagy két olyan tárgy avagy érdeklődési kör, amely felpezsdíti, lázba hozza őket, amiből mindennél és mindenkinél többet szeretnének tudni. Mert ha van ilyen, akkor az egy életen át biztos fogódzót, támpontot, védőhálót nyújthat nekik. Jómagam nagyon szerencsés embernek tartom magam, több szempontból is. Ennek egyik oka, hogy egy dolog sohasem kérdőjeleződött meg bennem: a történelem iránti olthatatlan érdeklődés. Bár régészként és történészként szakterületem az ókor és középkor irányába terelt, borzasztóan érdekel az új és legújabbkor története is, hirtelen nem tudnék mondani olyan történelmi korszakot, amelyben ne találnék izgalmas részterületeket, figyelmet felkeltő problémákat. Ennek van azonban egy tulajdonképpen elkeserítő vetülete is, hiszen egy régész és történész pályája a mai Magyarországon az esetek többségében korántsem sima, buktatók nélküli. Bizonyos értelemben az ember az egyetemen egy lapra tesz föl mindent, hiszen legkésőbb a szakdolgozatírás megkezdése előtt színt kell vallania, hogy melyik korszakkal, a történelem mely periódusával kíván foglalkozni a jövőben. Ahogy egy bőrgyógyász nem kezd el évekkel később térdeket műteni, ha nem jön be a számítása a bőrgyógyászat területén, úgy például egy kora középkorral foglalkozó történész/régész sem kezdhet el mondjuk a Kádár korszakkal foglalkozni évekkel később, ha valami miatt a megkezdett pályáján megtorpan (mondjuk például azért mert nem jut álláshoz, vagy az őt foglalkoztató tanszék pályázatai nem nyernek). De hiába érdeklődne egy másik történeti korszak iránt is, s hiába ismeri oda-vissza a szakma legfontosabb fogásait (hiszen egy középkori latin vagy egy jelenkori magyar nyelvű forrás esetén is hasonló szakmai minőségi elvek mentén egy jó történésznek tudnia kell dolgoznia) csak a legritkább esetben nyílik Magyarországon arra mód, hogy „átképezze” magát, s újradefiniálja a pályáját. Ilyenkor hiába mondja ő, hogy őt legalább annyira érdekli a jelenkor története is, mint akár a középkor, a korábbi publikációi, szakmai előmenetele okán ezen „újraindításra” nemigen van már mód, s ilyenkor sajnos az esetek többségében már csak a szakmából kifele vezethet az út. S ez azért elkeserítheti az embert: vagy sikeres vagy a választott részterületeden, vagy búcsút inthetsz az egész szakmának. Ezért meggyőződésem, hogy nemcsak a választott középiskolának, majd az egyetemnek van jelentősége a jövőd szempontjából, de az egyetemen kiválasztott korszakodnak, szakirányodnak is. Sőt talán nagyobb is, mint az előző kettőnek, hiszen az első kettőnél még nagyobb a „korrigáció” lehetősége, az utóbbinál viszont szinte már alig-alig van ilyen.

Az, hogy miként alakult így az én érdeklődésem, már-már banális történet. A szüleim is humán beállítottságúak voltak, szerették az irodalmat, történelmet, képzőművészetet, de ezek egyikét sem űzték szakmaszerűen, de verseskötetek, művészeti albumok és legfőképp történelmi regények szép számmal sorakoztak otthon a polcon. Úgy 4–5 éves lehettem, amikor a nővérem által oly nagyra értékelt hagyományos mesékre máig sem tudom, hogy miért, de teljességgel ráuntam, s hosszasan nyaggattam a szüleimet, hogy valami mást olvassanak nekem. Az első könyv Gárdonyi Egri csillagokjának egy nagyon régi, szakadozott, bordó gerincű kiadása volt, amit végül levettek a polcról. A szüleim végül ‒ mivel nem tudtam még olvasni ‒ felváltva, fejezetről fejezetre olvasták fel nekem a kötetet, ami már akkor lebilincselt. Még most is előttem van az a részlet, amikor Gergő a törökök által zsákmányolt javakból egy meggypiros bársonnyal borított kardot kapott a fiatal Dobótól; egy olyan kardot én is nagyon-nagyon szerettem volna. Akkor dőlt el végérvényesen, hogy életem végéig a történelemmel szeretnék foglalkozni. Vártam, hogy ötödikes legyek, hogy végre az iskolában is történelmet tanulhassak, s hagyományommá vált, hogy minden azt követő évben a történelemtankönyveket kézhez vételük után még azon melegében egy-két nap alatt elejétől végéig kiolvastam. Tehát a legkisebb kétség sem merült fel bennem soha, hogy nekem gimnáziumba, s onnan pedig az egyetem bölcsészettudományi karára vezet majd az utam, hisz régészként és történészként szerettem volna dolgozni. Amikor középiskolásként az első régészeti ásatásomon vettem részt, az ott szerzett benyomások, tapasztalatok még inkább elmélyítették korábbi elhatározásomat. Ebben a kérdésben olyan céltudatos voltam, hogy erről sem a tanáraim, sem a szüleim még csak meg sem próbáltak lebeszélni. Így kerültem egy teljesen átlagos békéscsabai lakótelepi általános iskolából egy teljesen átlagos helyi gimnáziumba, és ezt követően sem volt kérdés számomra, hogy később Szegedre, az akkor még József Attiláról elnevezett egyetemre jelentkezem történelem szakra, amely mellé természetesen a (B szakként felvehető) régészetet is terveztem elvégezni. Amikor átléptem az egyetem kapuját, úgy gondoltam, hogy majd a régészet és az írott források oldaláról is közelítve tudok majd foglalkozni az akkori kedvenc időszakommal, a Római Birodalom korával.

Visszaemlékezve milyennek látod az egyetemi diákéletet a szegedi Bölcsészkaron? A rendszerváltás mennyiben érzetette hatását?

Az egyetemista létet a maximális szabadság és lehetőségek periódusaként éltem meg. 1993-ban kezdtem az egyetemet, mindössze négy évvel a rendszerváltozást követően. Már gimnazistaként sem éreztem semmiféle ideológiai korlátot, addigra a KISZ is megszűnt, s a gimnáziumi tanáraim is szabadon beszélhettek és beszéltek is bármiről, s a légkör nagyon hasonló volt Szegeden is. Addigra a történelem szakos képzésből kikerültek azok a hírhedt tárgyelemek – mint például a politikai közgazdaságtan –, amelyek korábban közutálatnak örvendtek (nem csupán) az egyetemisták körében. Évfolyamunk már vadonatúj képzési és hálótervek alapján kezdhette el a képzést, melyek felnőttként, önálló döntésekre alkalmas személyként kezelték az egyetemistát, s egy rugalmas, de tartalmas képzés elvégzését tették lehetővé. Az akkor már itt tanító idősebb mostani kollégáimtól (egykori tanáraimtól) hallottam azóta nem egyszer, hogy talán a 90-es évek képzése volt az, amely a leghaladóbb szellemű volt, azóta túlszabályozottá, bürokratikussá vált a rendszer, ahol épp a „rugalmasság”, „átjárhatóság” jelszavai mentén béklyók, értelmetlen szabályok tömkelege felejteti el gyakorta oktatóval és hallgatóval egyaránt, hogy mostanság csak a tudás átadása és a tudás megszerzése, illetve a közös együttgondolkodás számít talán a legkevésbé a kreditértékek, tárgyelemlisták sorában. Egyetemista éveimben nem működött még Neptun és ETR, a nevünket félév elején a tanári ajtók elé kitett kockás füzetekbe írtuk be, fekete indexünk s kiváló tanárok által tartott jó óráink voltak. Büszkék voltunk arra, hogy a szegedi egyetem polgárai lehettünk. Ennek ellenére a legkevésbé sem vagyok híve a „régen minden jobb volt” elvének. Természetesen akkor is voltak bosszantó vagy nem igazán jól működő dolgok, de rám a reveláció élményével hatott, hogy nem kell matematikát tanulnom, s a legváltozatosabb régészeti és történeti kurzusokat látogathatom, de tanulhatok művészettörténetet vagy hallgathatok órát a francia egzisztencializmusról, mindezt olyanok társaságában, akik hozzám nagyon hasonló érdeklődésűek. Az előttem kezdett két évfolyam már egyre nagyobb és nagyobb hallgatói létszámmal indult, akkoriban száz fő felett vettek fel a nagy szakokra hallgatókat, a korábbi 20-30-40 fő helyett, de ez még messze nem járt a ma is sokat emlegetett „színvonal” esésével. Annyi történt csupán, hogy az egyetemi oktatás demokratizálódott, s mindenki számára elérhetővé vált, és ezért számos idősebb évfolyamtársam is volt, akik nem azért nem kerültek be korábban az egyetemi képzésre, mert alkalmatlanok lettek volna, hanem azért, mert a korábbi szűk létszámok miatt nem nyílt lehetőségük bekerülni.

Máig tartó barátságokat szereztem az egyetemi éveim alatt, miközben a diákok megszokott életét éltem, nap közben órákkal, esténként néha hajnalig tartó „világmegváltásokkal”. A lehetőségeimet kétségtelenül szinte végtelennek láttam, de egyetlen dolog akkoriban nagyon bántott. Az Erasmus hallgatói mobilitási program ebben az időszakban még kezdeti fázisban volt Magyarországon, amelynek egyik következményét a saját bőrünkön is éreztük. Ugyanis a hasonló külföldi részképzéseket csupán az adott nyelvterület szakjainak nyitották meg, azaz Franciaországba vagy Olaszországba csak francia és olasz szakosok mehettek, egy régész vagy néprajz szakos számára a külföldi ösztöndíjak jelentős része akkoriban elérhetetlen volt, hacsak nem volt a másik szakja valamilyen nyelvszak. A mai hallgatóim többsége nem is tudja mennyire szerencsés, hogy régészként is eljuthat, mondjuk Torinóba, s ehhez egyáltalán nem kell olasz szakosnak lennie.

Egyetemi tanulmányaid során kik hatottak rád inspirálóan az oktatók közül? Milyen jelentős különbségeket tapasztaltál az általad elvégzett szakok (történelem, régészet, magyar őstörténet) között?

Az egyetemen hallgatott két-három római korral foglakozó óra után rádöbbentem, hogy nem ezzel szeretnék a jövőben foglalkozni. Ennek több oka is volt: bár Szegeden is részesültünk római koros régészeti oktatásban, rájöttem, hogy ‒ érthető módon ‒ Pécs és Budapest római koros képzései sokkal jobbak, ezért ha valóban ezzel akarok foglalkozni, át kellene jelentkeznem. Végül nem tettem meg, mert arra is rádöbbentem, olyan kutatási területről van szó, amelyet Portugáliától Kanadáig és Mexikótól Ausztráliáig mindenütt tudósok tízezrei kutatnak, és úgy ítéltem meg, hogy bármi újat mondani, sőt még akár csak arról is megbizonyosodni, valóban újat mondok-e, szinte a lehetetlennel határos. Ráadásul az egyetemi kurzusok között voltak olyanok, amelyek egy általam korábban nem ismert, izgalmas világra nyitottak ajtót. A népvándorlás kora és a nomád népek története talán ha egyetlen óra anyagát képezik a középiskolában, miközben szinte ez egy „önálló univerzum”. Ráadásul itt valóban egy olyan korszakról, kutatási témáról volt szó, amelyben nemcsak a magyarok, de a szegedi kutatók, egyetemi oktatók is különösképp nívósak, nemzetközi hírűek voltak. S ami még jobb: mind régészeti, mind történeti, azaz az írott források oldaláról is remek képzésben részesülhettem. Olyan kiváló, nagynevű tudósokhoz járhattam még, mint Szádeczky-Kardoss Samu, Kristó Gyula, Trogmayer Ottó vagy Fodor István, de különösen az oktatók akkor még fiatalabb generációjának köszönhetek nagyon sokat. Vörös Gabriellától a szarmaták, B. Tóth Ágnestől a hunok és germánok, Kürti Bélától és Lőrinczy Gábortól az avarok régészetéről tanultam rengeteget a régészet oldaláról. A nomádok történeti forrásainak kutatásába pedig Zimonyi István és Márton Alfréd egészen kiváló órái és tanári személyisége szippantottak be. Az ő inspirálásukra a régészet és a történelem szak mellé felvettem egy harmadik szakot is, az akkor még létező magyar őstörténetet is, amely nem csupán a magyar őstörténetre korlátozódott, de annak szélesebb eurázsiai kontextusára is komoly hangsúlyt fektetett. Ez jó döntésnek bizonyult, hiszen olyan rendkívüli tanároktól hallgathattam a legkülönfélébb órákat, mint Róna-Tas András és Berta Árpád turkológusok; Wojtilla Gyulánál indológiát, H. Tóth Imrénél és Ferincz Istvánnál szlavisztikát hallgattam, Mikola Tibornál finnugrisztikát, Olajos Teréznél és Makk Ferencnél bizantinológiát, Farkas Gyulánál és Marcsik Antóniánál antropológiát. Érdeklődésem ekkoriban ‒ máig hatóan ‒ a hunok és az avarok régészete és eurázsiai története felé fordult, különösképp az avarok rendkívül bonyolult eredettörténetének kibogozása vált frissen megkezdett kutatásaim céljává; itt pedig valóban komoly hasznát láttam annak, hogy nemcsak történészi, de régészeti képzésben is részesülök. 1996-ban megnyertem a helyi tudományos diákkör versenyét az avarok eredetkérdésében kulcsfontosságú heftalitákról írott dolgozatommal, majd következő évben a miskolci OTDK régészeti alszekciójáról is országos első helyezést hoztam el. Akkor dőlt el véglegesen, hogy ezzel a területtel szeretnék alapvetően a jövőben foglalkozni.

Több tudományterülettel foglalkozol, milyen előnyeit és nehézségeit látod ennek?

Úgy vélem, egy kutató előtt alapvetően két út kínálkozik: vagy egy szűk téma abszolút specialistávájá fejlődik, viszont ezzel mértéktartóan kizárja magát több őt érdeklő másik kérdéskör kutatásából is, vagy több részterületben is megpróbál minél jobban elmélyedni, ami viszont szükségszerűen az egyes részterületekben elérhető eredményeinek a rovására mehet. A világ nagyon bonyolulttá vált, annyi információt kellene egyetlen embernek feldolgoznia, hogy gyakorlatilag eltűnőben vannak azok az igazi reneszánsz emberek, akik akár több részterületen is komoly eredményeket tudtak felmutatni. E tendenciát nem látom jónak, szerintem kellenek olyan kutatók is, akik integratívak tudnak lenni, s lehet, hogy tudásuk egy-egy részterületen nem éri el azok szintjét, akik csak és kizárólag az adott részterülettel foglalkoznak, mégis „két lábbal állnak” az adott területen, ugyanakkor kitekintéssel bírnak számos más kutatási témában is. (Különösen fontosak az ilyen habitusú tanárok az egyetemi oktatásban.) Szerintem a két „típusú” tudós együttműködéséből születhetnek igazán figyelemreméltó eredmények is. Ami engem illet, hasonlóképp gondolkozom, s ezért törekedtem és manapság is törekszem arra, hogy ne csak egy bizonyos részterület specialistájának tartsanak, de ennek mintegy kiegészítéséként foglalkozhassak más problémakörökkel is. Így alakult, hogy a hazai népvándorláskor és a nomádok története és régészete mellett, a hunok és avarok előtörténetével (is) foglalkozó Stein Aurél magyar nyelvű életművének kiadója lettem (s könyvet is írtam Stein Aurélról), de foglalkoztam más orientalistákkal: közöttük Vámbéry Árminnal is, de munkásságom jelentős részét teszi ki az eurázsiai Selyemút régészeti és történeti hagyatékának feltárása is. Természetesen alapvetően más egy-egy 19‒20. századi tudós életének feltárása, s így a jelenkori tudománytörténeti kutatásokba való bekapcsolódásom, mint a Selyemút egy kihalt nyelvével és írásával való „bíbelődésem” avagy egy Pest megyei avar övveret vizsgálata, ennek ellenére próbálom a szerteágazó tevékenységeimet összehangolni. Néha több, néha sajnos csak kevesebb sikerrel. De szétforgácsolódni sem szeretnék, így a jövőben nyilvánvalóan csökkentenem kell a kutatott területeim számát is, s bizonyos témákra jobban koncentrálnom kell, de az egyenlet végeredménye ‒ reményeim szerint ‒ még így sem az egy lesz

Pályád kivételes abban a tekintetben is, hogy számos ösztöndíjban, elismerésben részesültél tanulmányi, illetve kutatási eredményeidért. Milyen tapasztalataid vannak e téren?

A Diákok a tudományért díjtól a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjain keresztül a Magyary Zoltán posztdoktori ösztöndíjig valóban több elismerésben is részesültem. Ezek nemcsak komoly megtiszteltetést jelentettek számomra, de lehetővé tették például két könyvem megírását is. Sajnos a bölcsészterület képviselői jelentős hátrányban vannak a természettudományok és az élettudományok művelőivel szemben a kiírt pályázatok többségében. Természetesen tisztában vagyok azzal én is, hogy egy 21. századi társadalom számára a kutatásban is felmerülnek prioritások, de rossz érzés 10-ből 9 esetben a pályázat kiírásában azt látni, hogy „elsőbbséget a természet- és élettudományok képviselői által benyújtott pályázatok élveznek”. Meggyőződésem, hogy a múlt feltárása és megismerése egy egészséges társadalom építése szempontjából van annyira fontos, hogy az ezen munkálkodók ne érezzék gyakorta azt, hogy nekik mindig csupán a fennmaradókból lehet részesülni.

Mikortól vállaltál oktatói tevékenységet a SZTE Bölcsészettudományi Karán? Mennyiben szerepelt akár a korábbi terveidben a tanítás? Vagy eredetileg kifejezetten kutatói pályára készültél? Milyen szempontokat tartasz fontosnak az oktatás során?

Szerencsésnek érzem magam, hiszen már a végzésemet követő szeptemberben átállhattam az egyetemi katedra másik oldalára. Az elmúlt tizenhét évben pedig egyetlen félév kihagyás nélkül folyamatosan taníthattam, s taníthatok. Talán épp többirányú érdeklődésemnek is köszönhető az, hogy öt különböző tanszék, így a Régészeti Tanszék mellett a Középkori Egyetemes Történeti Tanszék, az Ókortörténeti Tanszék, az Altajisztika és a Humán információtudományi tanszék is számított már a munkámra. Nagyon hálás vagyok ezért, s ennek több oka is van. Az egyetem talán az egyik legideálisabb munkahelyszín számomra. A kötetlen munkarend előnyeit mostanra már a nagy nemzetközi cégek is felismerték, ennek ellenére néha mindezek hátrányát is érzem magamon. Hiszen bár nem kell fél 8-ra beérnem minden nap a munkahelyemre, de fél 5-kor sem „teszem le a lantot”. 40 óra helyett inkább 60-70 órát dolgozom hetente, s a szombat vagy a vasárnap néha nekem pont olyan „munkanapnak” minősül, mint a hétköznapok bármelyike, ha éppen határidő szorításában vagyok. Másrészt értékes, inspiráló munkaközösségben dolgozhatom, a kollégáim zöme sokkal inkább a barátom, mintsem egyszerű kollégám. Egyébként is „csapatjátékosnak” tartom magam. A diákokat alapvetően partnernek tekintem, s a tanítás során gyakran biztatom őket, hogy a problémák, a kétségek, a kételyek és ne a megkérdőjelezhetetlen igazságok terepének tekintsék a tudományt, s próbálom az együttgondolkodásra, a magyar tudományos életben (is) sajnos gyakran hiánycikknek számító vitakultúrára ugyancsak nevelni őket. Egyetemen tanítani egyébként azért is rendkívül inspiráló, mert a fiatalok valóban ifjan, szellemileg is frissen tartják az embert. Kicsit még mindig úgy érzem magam, mintha nem is értek volna véget az egyetemista éveim. Talán ezért is van, hogy barátságokat is kötöttem némelyik tanítványommal. Az egyikük nemrégiben védte meg Szegeden a PhD dolgozatát, most már a kollégám, de van olyan is, aki évekkel ezelőtt Southampontban védett. Büszkeséggel gondolok rájuk.

A kutatás és a tanítás mellett jelentős részt vállalsz a tudományszervezésében, és a tehetséggondozás terén is, mely tényezők motiváltak ebben? Miként egyezteted össze ezeket?

Valóban: saját kutatásaim mellett számos szerkesztői feladatot vállalok, s próbálok bekapcsolódni a tudományszervezésbe is. Monográfiasorozatot, konferenciakiadványt, ünnepi kötetet, szakmai és ismeretterjesztő folyóiratot is szerkesztettem már. Nagyon fontosnak érzem a bölcsészettudományok, s benne a régészet és a történelem általános megítélésének javítását, s ezért végeztem el egy posztgraduális tudománykommunikációs, tudománymarketing képzést is, mintegy ennek elmélyítésére. Több évig az egykori „Láthatatlan Kollégium” (a későbbi Erasmus Kollégium) egyik diák kutatócsoportjának tanár vezetője voltam, emellett legalább annyira fontosnak tartom a tudományos diákköri mozgalmat is, már több hallgatóm indult OTDK-n, s eddig háromszor meghívtak az országos döntő régészeti zsűrijébe is. Úgy látom, hogy a pesszimista vélekedések ellenére a tehetséges fiatalok száma igazából nem csökkent, csak nehezebb őket „helyzetbe hozni”, szervezett keretek között ma roppant körülményes velük foglalkozni, tekintettel arra, hogy a jelenlegi képzési tervek egyáltalán nem kedveznek a tehetséggondozó stúdiumok meghirdetésének az egyetemeken. Talán az egyetlen kitörési pont e tekintetben a PhD-képzés. Jelenleg Szegeden a régészeti képzési programot is magába foglaló Történelemtudományi Doktori Iskola titkára vagyok, így talán kellő rálátással rendelkezem az átalakulóban lévő doktori képzésre. Látok pozitív változásokat, de mindettől függetlenül nem lehet kérdéses, hogy tehetséges fiatalokkal öröm foglalkozni. Egyfelől úgy vélem, hogy valóban tennünk kell azért, hogy legyen utánpótlásunk, ez a mostani oktatók közös felelőssége, amiben úgy látom, egyébként mindenütt konszenzus van a kollégáim körében. Emellett mondhatok egy önös érdeket is: jómagam is rengeteg új dolgot, szempontot, megközelítést tanultam vagy tapasztaltam meg a hallgatóimtól, a tehetséggondozás tehát korántsem egyirányú utca.

A disszertációd elkészítéséhez végzett kutatások során melyek voltak a számodra legfontosabbnak tartott eredmények?

Disszertációmban egy, a Selyemút mentén élő 4. századi belső-ázsiai közösség életének régészeti, történeti, vallás- és kultúrtörténeti szempontú értékelését készítettem el. A négykötetes munkában nemcsak felgyűjtöttem és újraértékeltem a Stein Aurél által felfedezett és megásott településre vonatkozó összes elérhető információt (térképek, ásatási rajzok, fotók, naplók stb.), de elkészítettem a lelőhelyen előkerült közel 800, indiai eredetű kharosthí írásos dokumentum korpuszát és a komplexum teljességre törekvő elemzését is. Számos új eredményre jutottam a Selyemúton élő közösség gazdasági, társadalmi életére vagy jogszokásaira vonatkozóan. Vizsgáltam a nomád alaplakosság akkulturációjának kérdéseit, a kései görög‒római kultúra belső-ázsiai terjedésének bizonyítékait vagy a kínai papír térségbeli megjelenésének izgalmas problematikáját. Egy olyan mikrotörténeti elemzés lehetősége nyílt meg mindezek által, mely nemcsak a korszak, de a térség vonatkozásában is egyedülálló.

Miben látod jelentőségét a szerkesztésedben 2016 nyarán indult régészeti magazinnak, a Határtalan Régészetnek? Milyen fogadtatás kísérte az első szám megjelenését?

A magyar tudományos élet minden szereplője által vallott nézet, hogy le kell vonulnunk az „elefántcsonttoronyból”, közérthetően el kell magyaráznunk a társadalom szélesebb rétegeinek, hogy miért is tart fenn az állam ennyi kutatóintézetet, felsőoktatási intézményt vagy múzeumi kutatóhelyet. Ugyanis szó sincs arról, hogy az ott dolgozók a „lábukat lógatnák”, s ne dolgoznának, csupán erős hátrányból indulnak, amikor érthetően kellene kommunikálniuk szélesebb körben az elért eredményeiket. A magyar lappiacon komoly múlttal rendelkező ismeretterjesztő magazinok, így a História (amely sajnos nemrégiben megszűnt) vagy a Rubicon (amelyhez mostanság a BBC History és a Múlt-kor csatlakozott) felvállalták a történészszakma eredményeinek népszerűsítését, de a régészet (annak ellenére, hogy a fenti lapokban gyakorta jelentek meg régészeti témájú cikkek is) hasonló nyomtatott sajóttermékkel mindeddig nem rendelkezett, miközben egy-egy régészeti témájú hír akár többezres kattintásszámot is elér a nagyobb internetes portálokon, tehát kétségtelenül van igény itthon is a színvonalasan, ugyanakkor közérthetően előadott régészeti hírekre, tartalmakra. Sokan persze őrültnek néztek bennünket, amikor egy „színes-szagos”, nyomtatott régészeti magazin előkészítésébe vágtunk akkor, amikor lapok sora szűnik meg, s mindenki szerint csak az online felületben érdemes gondolkodni. Ennek ellenére idealista vagyok és meggyőződésem, hogy megfelelő, 21. századi külcsínnel és magas szakmaiságot képviselő, de még a gyerekek számára is érthető, hétköznapi nyelven tálalt tartalommal, a témák és a rovatok színes választékával esélyünk nyílhat megkapaszkodni a mégoly piciny magyar lappiacon is. Lehet, hogy naivnak tartanak, amiért hiszek még a kultúraformáló küldetésben, még ha ez egy csöppet mission impossible-nek is tűnik. De a jelek biztatóak: első számunk 83%-ban fogyott el, amely a terjesztők vélekedése szerint egyedülálló az elmúlt 20 év magyar lappiacán, s a második és a most, karácsonyra megjelent harmadik dupla szám is jól fogy. De a mérleget majd csak az első teljes év végén tudjuk meghúzni, mindenesetre én bizakodó, s rendkívül hálás vagyok. Legfőképp a kollégáimnak, akikkel együtt dolgozhatok a lapon, s nem győzök bátorítani minden szakmabélit, hogy írjon hozzánk, publikáljon nálunk (is).

Jelenleg egy Vámbéry-album összeállításán dolgozol, mesélnél erről?

Minden év őszén egy nemzetközi konferencián szoktam részt venni, Dunaszerdahelyen, immáron a Vámbéry Tudományos Kollégium egyik régész tagjaként. A Vámbéry konferenciasorozat célja, hogy orientalisták, régészek, történészek foglalják össze Vámbéryre és a Vámbéry által kutatott témakörökre és térségekre vonatkozó legfontosabb kutatási eredményeiket. Korábban az egyik konferencián merült fel bennem az ötlet, hogy bár több életrajzi kötet is foglalkozik Vámbéryvel, nem rendelkezünk olyan monográfiával, mely Vámbéry fotóit, a róla készült festményeket, plaketteket gyűjtötte volna össze. Megszületetett tehát a terv a Vámbéryre vonatkozó képanyag és levéltári források összegyűjtésére. A rendkívül izgalmas és meglehetősen szerteágazó feladat elvégzésébe, amely lehetővé tette számomra, hogy egy az újkori tudománytörténettel foglalkozó történész munkájába is némileg belekóstolhassak, végül a munkálatokba társszerzőként egykori turkológus tanítványom, Vér Márton is bekapcsolódott. A „Fény metszette élet. Vámbéry-album” kézirata elkészült, jelenleg a reprezentatívnak ígérkező kötet nyomdai előkészítési munkálatai zajlanak. Végül persze nem csupán fényképalbum lett belőle, hanem egy alternatív biográfia, amely reményeink szerint találkozhat nemcsak a szakma, de a szélesebb olvasóközönség igényeivel is.   

Milyen kutatásokat tervezel a közeljövőben?

A fenti eredmények ellenére folyamatosan érzékelem a meglévő hiányaimat, lemaradásaimat is. Ezeknek legalább a részbeni lefaragását céloztam meg a következő 3–4 évben. Így szeretném a népvándorlás kori Kárpát-medencét érintő publikációim számát növelni, jelenleg több cikken is dolgozom párhuzamosan, de egykori tanárommal, Kürti Bélával és Pintér-Nagy Katalin kolléganőmmel a Csongrád megyei avar síranyagot feldolgozó korpuszköteten is munkálkodom. Nemrégiben a Pécsi Tudományegyetem mostanság induló könyvsorozatába kaptam felkérést egy monográfia megírására, emellett tervezem kiadni a doktori disszertációmat is, miközben két nemzetközi régészeti projekt előkészítésén is dolgozom, amely végre összekapcsolhatja a Selyemútra vonatkozó kutatásaimat a Kárpát-medence népvándorlás kori leletanyagára vonatkozó kutatásokkal. Néhány éven belül habilitálni is szeretnék…

Szerző: Vér Eszter Virág / ujkor.hu


;