Ugyanakkor sokat elárul arról is, ahogyan a 13 és 18 év közötti fiatalok manapság kapcsolatba lépnek (vagy nem lépnek kapcsolatba) másokkal. Ha az okostelefonok mindig is jelen voltak a serdülők mindennapi életében , ez nem jelenti azt, hogy ugyanúgy használják eszközeiket, mint a felnőttek.

Ez a vonakodás a „telefonfelvételtől” nem csupán generációs tulajdonság: a kommunikációs gyakorlatok , a társadalmi normák és a digitális etikett mélyebb átalakulását jelzi.

Valójában sokkal több rejlik ebben a visszafogott kommunikációs megközelítésben, mint az „elérhetetlen” tinédzser kliséje. Érdemes megfejteni a korosztályban zajló társadalmi, érzelmi és érzelmi dinamikát.

A beszélgetés irányítása

„Soha nem veszem fel a hívásokat, kivéve, ha anyukámról van szó, vagy vészhelyzetről, például egy meglepetésdolgozatról az iskolában, vagy egy barátomról, aki valami miatt kiakad” – mondja nevetve a 15 éves Léa. E látszólag triviális megjegyzés mögött mélyebb változás rejlik, mint aminek látszik. A telefonokat, amelyeket sokáig az élő beszélgetésekhez tervezett alapvető hangeszközöknek tartottak, ma már egyre ritkábban használják telefonálásra.

A tinédzserek számára a hanghívások már nem az alapértelmezett kommunikációs mód. Ehelyett kivétellé válnak, és nagyon specifikus helyzetekben használják őket, például vészhelyzetekben, szorongásos pillanatokban vagy amikor azonnali vigaszra van szükség. Minden más esetben az SMS-ezés az előnyben részesített megoldás. Az ok nem a lustaság: az írásos kommunikáció – SMS-ek, hangjegyzetek vagy Snapchat-en és Instagramon küldött DM-ek – teljesen más kapcsolatot kínál az idővel, az érzelmekkel és az önuralommal.

A telefonfelvétel azt jelenti, hogy itt és most elérhető vagy , biztonsági háló és késedelem nélkül. Sok tinédzser számára ez az azonnaliság stresszesnek, a kontroll elvesztésének tűnik. Nincs idő átgondolni, mit akarsz mondani. Dadoghatsz, túl sokat vagy túl keveset mondhatsz, rosszul fejezheted ki magad, vagy váratlanul érhet.

Az írásbeli kommunikáció ezzel szemben nagyobb kontrollt biztosít , olyan lehetőségeket kínálva, mint a fogalmazás, törlés és átírás, elhalasztás és a dolgok elsimítása. Könnyebb hatékonyan kommunikálni, ha először csendben tudsz maradni.

Az idő, a szavak és az érzelmek feletti kontroll vágya nem csupán tinédzserkori szeszély. A társadalmi kapcsolatok képernyőkön keresztüli navigálásának egy tágabb módját tükrözi, amelyben minden egyén feljogosítja magát arra, hogy megválassza, mikor, hogyan és milyen intenzíven szeretne kapcsolódni.

Ebben az összefüggésben a telefonok rugalmas interfészként működnek , amelyek összekötnek és védelmet nyújtanak. Kapcsolatokat biztosítanak a lehetséges menekülési útvonalakkal.

„Amikor látom, hogy az »Apa mobilja« felugrik a képernyőn, hagyom, hogy csörögjön. Nincs energiám kérdések özönére válaszolni. Inkább csak írok neki egy üzenetet, miután leteszi a telefont” – mondja a 16 éves Mehdi.

Ez a fajta reakció nem feltétlenül jelent elutasítást vagy közömbösséget: inkább a tér iránti igényről, a csere elhalasztásáról, annak a pillanatnyi érzelmi erőforrásokhoz való viszonyításáról szól.

Ironikus módon a telefonok eszközökké váltak a beszélgetés elkerülésére. Vagy pontosabban olyan eszközökké, amelyekkel eldönthetjük, mikor és hogyan engedjük be a hangot – mindezt a kapcsolatok egyensúlyának fenntartása érdekében.

A hallgatáshoz való jog

A válaszadás megtagadása már nem számít udvariatlannak, hanem választássá vált: a határok tudatos felállításának módja egy hiper-összekapcsolt világban, ahol elvárják, hogy mindenki elérhető legyen – bármikor és mindenféle csatornán keresztül.

Sok tinédzser számára a válaszadás elmaradása, akár azonnal, akár egyáltalán nem, a kapcsolatfelvétel szándékos meghiúsulása része, amit egy megvédendő jognak tekintenek .

„Néha szándékosan néma üzemmódban hagyom a telefonomat. Így van egy kis nyugalmam” – mondja a 17 éves Elsa.

Ez a stratégia az idő és a figyelem feletti kontroll visszaszerzésének vágyáról szól. Míg a korábbi generációk a telefont a kapcsolat és a közelség ígéretének tekinthették, a mai tinédzserek néha nyomásforrásként élik meg.

Az elérhetőség kezelésének ezen új módjában a csend önmagában is a kommunikáció egyik formája. Nem feltétlenül jelent elutasítást: inkább implicit normának tűnik, ahol az elérhetőség már nem feltételezett. Kérni, megtárgyalni és megalkotni kell.

Ahogy a 16 éves Lucas magyarázza: „A barátaim tudják, hogy nem veszem fel azonnal. Először küldenek egy Snapchatet, például: »Felhívhatlak?« Ha nem, akkor felejtsd el.”

Ez a rituálé a hozzáállás megváltozását jelzi. Váratlanul felhívni valakit a digitális etikett megsértésének tűnhet. Ezzel szemben a megfelelő pillanat megvárása és az előzetes egyeztetés a hívás előtt a tisztelet jele lehet.

Ez azt jelenti, hogy a telefon már nem csupán kommunikációs eszköz. A kapcsolatépítés terévé válik, ahol a csend távolról sem üresség, hanem szükséges friss levegővételnek, a megállásnak a folyamatban és a magánélethez való jognak tekinthető .

Udvariasság 2.: ideje frissíteni

„Manapság durvának számít a hanghívás?” – kérdezi egy apa. Sok felnőtt számára a hangválasz hiánya sértésnek és az alapvető kommunikációs szabályok megszegésének számít. Egy tinédzser szemszögéből azonban a telefon nemvétele nem jelent elutasítást: csupán új viselkedési szabályok megjelenését jelzi.

Ezek a kódok újraértelmezik az úgynevezett „digitális udvariasság” körvonalait. Míg egy telefonhívást egykor a törődés gesztusának tekintettek, ma már tolakodónak tűnhet. Eközben az üzenetküldés struktúrát, gondolkodási időt és a tisztább kifejezés lehetőségét kínálja, valamint lehetőséget a halasztásra vagy a kitérésre anélkül, hogy nyílt konfliktust okozna.

Nem arról van szó, hogy a tinédzsereknek nincs empátiájuk. Egyszerűen csak másképp, finomabb, aszinkron módon fejezik ki. Kortársaikkal kimondatlan rituálékat osztanak meg, például üzenetet küldenek hívás előtt, emojikat küldenek a hangulat vagy az elérhetőség kifejezésére, és implicit szabályokat határoznak meg arról, hogy mikor jó alkalom beszélgetni. Amit egyes felnőttek hidegségként vagy távolságtartásként értelmeznek, valójában a figyelem egy másik formája.

Amíg hajlandóak vagyunk elfogadni ezeket az új nézőpontokat , és ítélkezés nélkül megvitatni őket, lehetséges, hogy ezt az átalakulást nem a társadalmi kötelékek felbomlásaként, hanem egymáshoz való viszonyulásunk finom újragondolásaként tekintsük.

A kapcsolatok újraértelmezése

Ahelyett, hogy ezt a telefonos csendet kommunikációs válságnak tekintenénk , talán inkább egy lehetőségnek kellene tekintenünk arra, hogy újragondoljuk a kommunikációs módunkat. A feszültségek oldhatók, és nyugodtabb kommunikációs forma építhető ki a tinédzserekkel, ha a felnőttek elismerik, hogy a szabályok megváltoztak, és ez nem nagy ügy.

Kezdődhet egy egyszerű, őszinte beszélgetéssel a preferenciákról: egyes tinédzserek a szöveges üzeneteket részesítik előnyben a gyakorlati információkért, a hangüzeneteket az érzelmek megosztására (például, hogy elmondják, rájuk gondolnak), és csak vészhelyzetben telefonálnak. Ezen preferenciák és szokások szavakba öntése és a bennük való egyetértés már a kapcsolatépítés és a bizalomépítés egyik módja.

Hívás előtt érdemes lehet egy gyors üzenetet küldeni, amelyben megkérdezzük, hogy az illető szabad-e beszélni, eltávolodva a parancs és az irányítás logikájától a megosztott elérhetőség logikájába.

Ugyanilyen fontos megtanulni a csendet elfogadni. Az azonnali (vagy egyáltalán nem) válaszadás nem feltétlenül az elutasítás vagy az érdektelenség jele. Néha csak egy módja a lélegzetvételnek, az újrafókuszáltságnak és a mentális terünk védelmének. Ez az önbecsülés egyik formája.

Végül érdemes elgondolkodni a saját szokásainkon is: mi lenne, ha felnőttként új módokat keresnénk a törődés kimutatására – olyanokat, amelyek nem feltétlenül járnak telefonhívással? Egy emoji, egy fotó vagy egy rövid vagy késleltetett üzenet ugyanolyan jelentőségteljes lehet. A figyelem nem mindig csengőhang formájában érkezhet.

A generációs szakadék áthidalása nem azt jelenti, hogy visszatérünk a vezetékes telefonokhoz, hanem azt, hogy megtanuljuk megérteni egymás szabályait, vágyait és rutinját. Végül is a tinédzserek nem azt kérik tőlünk, hogy kevesebbet, hanem jobban kommunikáljunk. (The Conversation)