Szijjártó Péter teljes harci díszben, a magyar diplomácia utóbbi időben már vissza-visszatérően hallható retorikai eszköztárával felfegyverkezve előbb nemkívánatosnak nevezte minisztériumában Gajus Scheltemát, majd aludt rá egyet, és a sértett emberek fokozódó dühével a magyar nagykövetet is hazarendelte konzultációra. Bár ezzel Magyarország már így is a diplomáciai kapcsolatok megszakításának a közelébe került, a külügyminiszter a bocsánatkérés elmaradása esetén további lépéseket helyezett kilátásba.

Ez a „leverlek, mint vak a poharat” stílusú üzengetés finoman szólva nem megszokott két uniós ország között. De továbbmennék, általában véve sem jellemzi a diplomácia nyelvezetét. Mint ahogy az is igaz, hogy helyenként Gajus Scheltema sem nagykövethez méltóan fogalmazott. Utánam az özönvíz, gondolhatta, amikor ellenérzéseit rázúdította a magyar kormányra. S nem a bírálattal van baj. A nagykövet jól látja, hogy a Fidesz politikájának központi eleme az ellenségkép-teremtés. Ezt szolgálja a migránsok, Soros György vagy Brüsszel tudatos célkeresztbe állítása. S az is igaz, hogy Magyarországon ma csak pró és kontra álláspont lehetséges, tehát valaki vagy velünk van, vagy ellenünk. De helytállóak a magyar sajtóval, a döntéshozók elérhetőségével vagy a Heineken kontra Igazi Csíki Sör botránnyal kapcsolatos meglátásai is. Ezekkel a megállapításokkal tehát nincs semmi baj. Ám hiába érződik az interjú egészén, hogy a holland diplomatának nem Magyarországgal, hanem annak kormányával van baja, nem igazán sikerül távolságot tartania a tendenciózusan ellenzéki hetilap kérdéseitől, ami némiképp csökkenti a kritika hitelességét. Néhány jelzője pedig egyenesen szerencsétlen, az iszlám terroristák és a kormány között párhuzamot vonni a világban uralkodó állapotokat nézve pedig egyenesen sértő. Egy nagykövet ugyanis megfogalmazhat kritikát, ám nem sértheti meg a fogadó országot. Már csak saját hazája érdekében sem. Hiszen a nagykövet feladata nem a konfliktusok, hanem a közös pontok keresése. Nem gondolnám tehát, hogy Gajus Scheltema tudatosan sértette volna meg a magyar kormányzó elitet. Hibázott, pontosabban a búcsúzás hangulatában ki-kilépve a diplomata szerepéből, őszintén elmondta a véleményét Magyarországról. Ez a kép a politikai elitre nézve nem éppen kedvező, de azért megfontolandó.

Joggal merül fel a kérdés, hogy miért szállt bele ezek után Szijjártó Péter két lábbal immár nemcsak a holland nagykövetbe, hanem Hollandiába is. Elkövetve ugyanazt a hibát, amelyet felró a diplomatának. Bírálói is tisztában vannak azonban azzal, hogy a magyar külügyminiszter az elmúlt évek során felnőtt feladatához, és most is nagyon tudatosan, a magyar kormány álláspontját közvetítve lőtt ágyúval verébre. A magyar külpolitika messze nem a Bem téren kigondolt középpontjában a szuverenitás áll. Ebből kiindulva akár logikus is lehetne, hogy a „Magyarország nem egy bokszzsák!” típusú kijelentésekkel a miniszter minden alkalmat megragadjon az önálló külpolitikai gondolkodás hangsúlyozására. Talán még az is érthető, bár hét év után már értelmetlennek tűnik, hogy elhatárolódik az előző kormányok karakánnak igazán nem nevezhető irányvonalától. Nagy kérdés azonban, hogy meghunyászkodásnak nevezzük-e azt, ha az ország valós erejéről el nem felejtkezve, a magyar diplomácia nem fejel le kényszeresen mindenkit, aki az útjába esik. Persze azért nem kell megijedni, hogy rövidesen akár búcsút is mondhatunk a virágárusnál a holland tulipántól vagy a boltban a holland sajttól, vagy éppen a Heinekentől. Az viszont nem lenne meglepő, ha a civil szervezetek elleni támadássorozatban Hollandia kerülne Norvégia helyére. Ez a harcias retorika ugyanis elsősorban befelé szól, a tábor megerősítését szolgálja, sajnálatos módon azonban sötét nyomot hagy a világban.

Szerző: Stier Gábor / mno.hu