Mondhatni, elkezd beérni a vetés. Minden sikerpropaganda dacára azonban a tény tény marad: az iskolarendszer teljesen alkalmatlan a születéskor kapott esélyek megváltoztatására. A tankötelezettség leszállítása pedig ezreket ítél örök közmunkára.

Szétesik az ország, és attól félek, nem kell összerakni. Pedig korábban hittem abban, hogy össze kell, mert ez így nem tud működni – mondta az oktatáskutató Mártonfi György, érezhetően hosszú évek tapasztalatát összegezve.

A több mint harminc éve az oktatáskutatásban dolgozó Mártonfi Dél-Amerikáról, a Fülöp-szigetekről és más, a szűkös, de légkondicionált zuglói irodától nagyon távolinak tűnő helyekről mesélt: – Magyarországon is mindent megtalálhatunk ugyanígy, mint ezekben az országokban, a harmadik világtól a luxusban élő elitig mindent láthatunk. És már azt mondom, hogy ez tud működni – kanyarodott vissza az őt látványosan nyugtalanító korábbi gondolathoz. – A kérdés persze az, hogy ehhez mennyi kerítésre, börtönre és milyen hadseregre, rendőrségre lesz szükség – tette világossá a szétszakadás árát.

Mártonfi György szavai megerősítették a tudomány oldaláról azt, amit bárki érezhet, tapasztalhat maga körül. A magyar társadalom nagy, egymástól élesen elkülönülő tömbökre hullik szét, amelyek között egyre nehezebb az átjárás. Szakszerűen úgy szokás ezt megfogalmazni, hogy bezáródnak a mobilitás csatornái, miközben nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek. A rendszer pedig újratermeli magát saját szelekciós mechanizmusaival, amely alatt a modernség óta főképp az oktatási rendszert értjük. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk egy ilyen társadalomról, hogy a szegények gyerekei gyengébb iskolákba kerülnek és ők is szegények maradnak, akiknek jobban megy, azok pedig kihasználják helyzeti előnyüket, és így a gyerekeik is jobb módúak lesznek. Ha az állam nem nyúl bele a rendszerbe, akkor szinte mindenki ott marad, ahová született.

Az Orbán-kormányok világképébe ez belefér, az utóbbi évek társadalompolitikája semmi jelét nem mutatja, hogy ezzel bármi problémájuk lenne – az iskolázottsági és mobilitási statisztikák pedig mindezt a kemény adatok felől is alátámasztják: néhány „anomáliától” eltekintve a szülők helyzete nagy pontossággal jelöli ki a gyerekek jövőbeni társadalombeli helyét.

Padból a közmunkába

A szociológus szövegre még könnyű rálegyinteni, ha valaki nem a vesztes oldalra született, vagy nem találkozik ezzel a problémával nap mint nap a munkája miatt. Annyiszor hallottuk már ezeket, hogy elolvassuk, lapozunk, a világ meg megy tovább. Viszont sok szakembertől hallani, hogy egyre rosszabb a helyzet, és Mártonfihoz hasonlóan borúlátóak: a társadalom így is működőképes, de sokat veszítünk, ha nem csinálunk valamit.

Tizenegy-két évesen már ment a bandázás és a piti lopások. – Abból a bandából már többen voltak javítóban, sitten. Aki ebbe nagyon belecsúszott, az durva dolgokat csinált, kocsilopás, ilyenek. Nekem ez már sok – mesélte Zsolt, aki amikor elkezdte a középiskolát, el is távolodott ettől a körtől, más emberekkel került egy iskolába.

Sulin kívül azonban össze-összefutott az általános iskolás haverokkal: – Láttam, hogy valaki már Mercivel jár. Kurva szar volt, hogy én meg iskolába jártam, és maximum hétvégén mentem bulizni – mondott egy konkrét esetet. A fordulópont egy szerelem lett: a 16 éves Zsolti egy margitszigeti szórakozóhelyen jött össze a 14 éves Vanesszával (akinek szintén megváltoztattuk a nevét), akit korábban már ismert „az utcáról”. – Ő is lejött egy barátnőjével néha az Almássy térre, ahol mi voltunk, de akkor még nem volt semmi.

Zsolt egyre több időt töltött Vanesszával, sokszor iskola helyett is. Ahogy az elmondása alapján össze lehet rakni a történetet, nem sok mindent tudtak együtt csinálni, mivel nem volt pénzük. – Szépen akartam bánni vele. Étterem, mozi, ilyesmi. Ilyenkor a fiú fizet, tudod – mondta Zsolt, aki azt is sugallta, hogy a lány részéről ezt elvárásnak is érezte.

– Na, ekkor kerestem meg egy volt iskolatársam. Ő arab, az apja ad-vesz a Keletinél, mindenben benne van – így kezdett el Zsolt visszacsúszni a régi körbe és telefonlopással pénzt keresni. Aztán szóltak neki, hogy ennél jobb pénzt is lehet csinálni és a rizikó is kisebb. Így kezdett el az alig 16 éves gyerek füvet és speedet árulni. Pénz volt, ez tetszett Vanesszának és Zsoltnak is, jól megvoltak, az iskola már tétnélkülinek tűnt.

Így tényleg nem volt nagy átmenet, hogy egyszer csak nem járt be a szakközépbe, ahová már hivatalosan sem kellett bejárnia. Az azóta eltelt két évben nem sok minden változott: – Elkezdtünk a csóróknak herbált meg ilyeneket árulni – azaz a 
a kicsit késve felültek Zsolték is a dizájnerdrogvonatra. A közmunkát röhögve mesélte – úgy találtam meg ugyanis, hogy egy közmunkásbrigáddal gyomlált, amikor riportalanyt kerestem –, egyszerűen rosszul jött ki egy hazugságból.

– Anyu kérdezte, van-e pénzem kajára, én meg mondtam, hogy van, persze, közmunkából. Úgyhogy bejelentkeztem alibiből, aztán párszor elmentem, de soha többet – úgyhogy napközben igyekszik nem összefutni a szülőkkel, ami nem nagy mutatvány, mivel sokat dolgoznak. A közmunkásokról viszont azt mondta, hogy néhányuk kuncsaftnak jó, mert sokan cuccoznak, főleg, hogy olcsóbb, mint az alkohol.

Zsolt jelenlegi életszínvonalát elképzelhetetlennek látja fenntartani más módon egy általános iskolai végbizonyítvánnyal a zsebében. A kockázat bőven belefér, nem is látja túl nagynak. Nem költ látványosan, nem vesz autót, drága dolgokat, hogy titkolja szülei elől a pénzét, viszont azt mondta, jól van ez így, majd később. Ruhákra, bulira és a barátnőjére viszont jut pénz, még ha sima dílerként nem kaszál is elképzelhetetlen pénzeket: azt mondta, az 500-600 ezer azért simán megvan havonta, és nem is dolgozza agyon magát.

Érettségi nélkül nincs munka

Zsolt példája persze nem jelenti azt, hogy aki kiesik az oktatásból, az automatikusan bűnöző lesz. Ehhez vastagon kellettek az ő döntései is. Azt viszont jelenti, hogy aki valamilyen oknál fogva nem tud a társadalom által elfogadott módon érvényesülni, az nyilvánvalóan más utakat fog keresni. A rosszul fizetett munkák, a még rosszabbul fizető közmunka helyett pedig sokan a bűnözést választják.

– A rendes munkaerőpiacra most már az érettségi a belépési küszöb – mondta Mártonfi György, hozzátéve, hogy a tankötelezettség leszállítása pont ezt nehezítette meg. A kilencvenes évek oktatási expanziója a legszegényebbeket és a köztük felülreprezentált romákat is magával rántotta. (Itt jegyezzük meg, hogy Zsolt nem cigány.) Azonban amint megtorpant az expanziós trend, ez a folyamat is megrekedt. Sőt, Mártonfi azt figyelte meg, hogy mióta elkezdték kiszivattyúzni a pénzt az oktatásból – ez már Hiller István oktatási minisztersége alatt megkezdődött, azonban a Fidesz-érában kapcsolt teljes gázra –, a jobb helyzetűeknél stagnál az iskolázottsági szint, a szegényeknél viszont visszafordult a trend, és nem ritka, hogy a gyerekek már alulmúlják szüleiket iskolázottságban.

– Ha ennek a megváltoztatására nincs politikai szándék, akkor egy-egy felzárkóztatási program ablakon kiszórt pénz – állította Mártonfi György, aki rendszerszinten egyáltalán nem lát jó programokat, gyakorlatokat ezen a területen.

Például a Híd II. program, amely azt célozza, hogy – a hivatalos kormányszöveg szerint – „esélyt és lehetőséget adjon azoknak, akiknek a tanulás korábban csak kudarcélményt adott, és emiatt nem tudták befejezni az általános iskolát, de már betöltötték 16. életévüket”, ott bukik el, hogy a pedagógusok széles körben arra használják, hogy megszabaduljanak a problémás diákoktól. Egy évvesztesnek elég egy buktatás és már mehet is a Hídba, lemondhat az érettségiről, és kezdhet szakmát tanulni attól függetlenül, hogy mik voltak a tervei. Ugyanis a Híd-programok esetében nem a diáknak kell jelentkeznie, hanem a tanár kérdezés nélkül küldheti oda a diákját, ha nem halad „megfelelően”.

Ehhez képest az a szituáció sem jobb, amely Mártonfi György szerint általánossá vált: – Mindenkinek kellemes, hogy a (rosszul tanuló, rossznak elkönyvelt) gyereket beülteti a tanár a hátsó padba azzal a paktummal, ha nem zavarja az órát, megkapja a kettest. Ezzel látszólag a pedagógus, a ­diák és az osztály is jól jár, mindenkinek elfogadható a helyzet, csak hát a „rossz gyerek” semmit nem fejlődik.

Ugyanez történik a Balog Zoltán-i kifejezéssel „szeretetteljesen” szegregált iskolákban. Mártonfi saját kutatásaiból is emlékszik olyan általános iskolára, amire a helyi Klik mintaiskolaként mutogatott, az onnan kikerülő, korábban jól teljesítő hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű diákok mégis sorra buktak ki mindenféle középiskolákból. Az akolmelegben mentek a dolgok, csak ez épp azt fedte el, hogy szinte semmilyen fejlesztés nem történt, a jó teljesítmény záloga az alacsonyra rakott léc volt.

Ezen a visszás helyzeten valóban nem lehet szórványosan jelentkező programokkal változtatni: elsősorban kormányzati akarat, aztán pénz, paripa, fegyver kellene hozzá. Jelenleg ugyanis ott ­hiányzik a segítség, ahol a legjobban kellene: a hátrányos helyzetű és a speciális nevelési igényű ­diákoktól hemzsegő régiók állnak a legrosszabbul a szakemberek dolgában. Az csak egy része a problémának, hogy ambiciózus pedagógus nem egy leszakadó falu iskolájába, hanem egy budapesti gimnáziumba tart. Erre rakódik rá, hogy ezekben a szegény régiókban, falvakban van a legkevesebb iskolapszichológus, szociális munkás, gyermekvédelmis és a többi fontos szakember. Persze az iskolai infrastruktúra is ezeknek a térségeknek az iskoláiban a legfejletlenebb.

Így térünk vissza a cikk elejéhez: akinek szinte semmije sincs, attól az is elvétetik, amije mégis van. Van az a fal és milícia, ami összeerőszakolja az ilyen igazságtalan társadalmakat. Azt azonban nem árt észben tartani, hogy a legszegényebb 20 százalékba születik a gyerekek 50 százaléka. A magyarok felének ez jut.

A 2011-es köznevelési törvénnyel 16 évre levitt tankötelezettségi korhatár mindig előkerül, ha erről a problémáról esik szó. A kormányzat ilyenkor nyugat-európai országokra mutogat: itt és ott is 16 év a korhatár, sőt amott 15, mondják ilyenkor. Mártonfi György szerint ez hiába igaz tényszerűen, sok mindent elfelejtenek ehhez hozzátenni a döntéshozók. Például azt, hogy máshol a korhatár hosszú évek alatt alakult ki, Magyarország viszont abból a szempontból unikális, hogy hirtelen szállították le drasztikusan két évvel a tankötelezettséget. Valamint az emlegetett országokban – például Dánia és Hollandia – úgy 16 év a tankötelezettségi korhatár, hogy mellette egyénileg foglalkoznak szakemberek a közoktatást otthagyókkal, akik különféle képzésekben, programokban vehetnek részt, hogy később a tovább tanulókhoz hasonlóan ők is megtalálják a helyüket. Ezzel szemben Martonfi György szerint a helyzet egészen máshogy fest: – Az üzenetet mindenki érti. Szülő, diák, tanár azt a következtetést vonta le, hogy le lehet lépni – és az oktatáskutató szerint így is működik a rendszer.

A legrosszabb forgatókönyv, hogy a gyerek betölti a 16-ot, másnap pedig már el is tűnik az iskolapadból. A napról napra élő családok hosszú távú következményekkel ritkábban mérlegelnek: kimatekozzák, hogy még egy közmunkásbérrel is jobban jár a háztartás, mint a családi pótlékkal. A kormány egyébként csendben változtatott a tankötelezettségen: már annak az évnek a végéig muszáj tanulnia valakinek, amelyikben betölti a 16. életévét. Mindenesetre Mártonfi több kutatásra hagyatkozó becslése szerint 2-3 ezer 18 évesnél fiatalabb közmunkás van jelenleg Magyarországon. Ha 25 évig toljuk a felső határt, akkor már több tízezres számot kapunk. Azt pedig látjuk, tudjuk, hogy a közmunkából ritkán vezetnek utak a piacra. Máshová viszont vezetnek.

Egyenes út lefelé

Zsolt (akinek a nevét kérésére megváltoztattuk) decemberben lesz 19 éves, és papíron közmunkás. Főállásban viszont drogdíler. Iskolába nem jár, könnyű szívvel hagyott ott egy hatodik kerületi szakközépiskolát, amint lehetett. – Amikor bekerültem szakközépbe, az első félévben még jól ment, csomó ötös, matek kettes. Aztán utána elkezdtem lógni – mesélte a koránál néhány évvel idősebbnek kinéző, viszont nagyon vékony fiú. A suli formális otthagyását nem is élte meg különleges eseménynek, előtte se nagyon járt be. Meg is vonták a háromgyerekes családtól a családi pótlékot, de Zsolt azzal nyugtatta a szülőket, hogy dolgozik, abból ad haza helyette pénzt. Azt viszont nyilván nem árulta el, hogy kábítószerből van a pénz.

– Anyu és apu is nagyon tisztességes, keményen dolgoznak. Nem tudom, én miért lettem ilyen fasz – csóválta Zsolt a fejét, miközben a család hetedik kerületi háromszobás lakásának konyhájában ültünk. Az apa és a báty már hajnalban elment dolgozni, mindketten 16 óráznak szürkén egy kínaiak által fenntartott raktárban. – Kábé aludni járnak haza. Ez élet? Havi 120-ért? – kérdezte Zsolt, tulajdonképpen azt magyarázva, hogy mi az a munka, ami elérhető számára, de nem kér belőle. Anyja pedig pénztáros egy kisebb boltban, valamint takarít két lakásban abban a bérházban, ahol laknak. Ez sem perspektíva. Később mutat pár Ralph Lauren pólóinget: – Itthon azt mondtam, hamisítvány. Szerinted? – mutatta röhögve a címkét.

Zsolti húga viszont még tanul, hetedikes. – Nagyon okos lány, színötös. Sokkal okosabb, mint mi. Simán járhat majd egyetemre – beszélt Zsolt teljesen belelkesedve húgáról, akit többször hoz fel jó példaként, akiből még „lehet valami”. Hiába él meg viszonylag jól kábítószer-eladásból, érzi, ez nagyon kevés ahhoz, hogy tartsa magát vagy őt mások valamire.

– A hetedik meg a nyolcadik kerületben nőttem fel – kezdett bele a saját verziójába, hogy miért került oda, ahol van – sokszor kellett verekedni, hogy legyél valaki.

Szerző: Kálmán T. Attila / nol.hu