Nálunk a miniszterelnök akar kilépni, szemben egyelőre a magyarok többségének akaratával, míg az angoloknál ez pont fordítva volt.

Az angol népszavazás sokkoló eredménye nyomán egyre szélesebb körben emlegetik a következő lehetséges kilépőként Magyarországot. Van azonban egy lényeges különbség, amit az elemzők nem említenek. Nálunk a miniszterelnök akar kilépni, szemben egyelőre a magyarok többségének akaratával, míg az angoloknál ez pont fordítva volt. Miniszterelnökünk szándéka nem új, hiszen Brüsszel-ellenes szabadságharcos retorikája a 2010-es győzelem után azonnal elkezdődött, sőt, emlékezhetünk szavaira első kormányzása idejéről, amikor ő vezette a csatlakozási tárgyalásokat: „Van élet az Unión kívül is”. Akkor is úgy éreztem, hogy ez nem tárgyalási taktika, hanem őszinte, mélyről jövő mondat, és ha rajta múlik, nem lépünk be. Ő ugyanis erős vezetőként nem viseli hatalma korlátait. Következesen felszámolta az elvileg független kontrollnak szánt intézmények függetlenségét és az Unióban az utolsó felszámolandó korlátot látja.

Ellenzéki érzelmű barátaim sokáig nem osztották véleményemet a kilépési szándékról, mondván, hogy akkor mivel tömné a hozzá közel álló zsebeket. Ezt az érvet soha nem osztottam. Úgy gondolom, hogy számára fontosabb a hatalom korlátjainak felszámolása, mint a GDP átlagosan kb. 4%-át kitevő uniós pénz. Nála a pénz ugyanis nem cél, hanem eszköz a hatalom megszerzése és megtartása érdekében. Tehát arról a pénzről, amelynek ára a hatalom korlátozása, inkább lemond, mint ahogy lemondott, sőt idő előtt visszafizette (helyesebben visszafizettette velünk) a piacinál jóval alacsonyabb kamatozású IMF hitelt is. Továbbá az is valószínű, hogy korlátok nélkül az uniós források nélküli 96 százalékból többet is ki lehet venni, mint a 4% uniósból, hiszen ez utóbbiak a felhasználását több-kevesebb sikerrel, de ellenőrizni is próbálják.

Mielőtt a kilépési szándék bizonyítékait sorolnám, pár mondat arról, mit is jelent számomra az Európai Unió.

Egy személyes élménnyel kezdeném az ötvenes évekből: 6-7 éves lehettem, amikor a rádióban először hallottam valami „szén- és acélközösségről”. Megkérdeztem édesapámat mi a csuda ez, amire ennyit válaszolt: Ez arról szól, hogy Európában ne legyen többet háború, sőt ne legyenek határok sem, és ha mi is oda tartoznánk, akkor nem lenne kérdés többé, hogy Erdély a románoké vagy magyaroké, mert mindannyiunké lehetne, úgy hogy ott saját kultúránkat és hagyományainkat szabadon megőrizhetjük, és közben együtt élünk békében. Ez maradt meg bennem felnőtt koromra is az Európai Unió álmáról, de sokáig nem remélhettem, hogy valaha mi is részesei lehetünk ennek az álomnak.

2004. április 30-ának éjjelén a római repülőtérre érkeztünk feleségemmel egy rövidebb kirándulásra és az útlevél ellenőrzésnél próbaképp beálltunk az EU-s állampolgároknak fenntartott sorba. A határőr órájára nézett és szigorúan ezt mondta: még öt perc, majd elmosolyodott és intett, hogy már mehetünk. Életem egyik legszebb pillanata volt ez. És a schengeni belépés óta is jó érzés önt el, amikor nyaralásra menet Tornyosnémetinél az autópályán a határnál már egyáltalán nincsenek bódék, lassítani sem kell, csak egy tábla jelzi, hogy innen ez már Szlovénia Szlovákia (javította a szerk.), egy nem sokkal nagyobb tábla, mint egy megyehatár jelzése. Illetve ez csak kb. egy évvel ezelőttig volt így, azóta látok az út mellé kikészítve néhány hatalmas mozgatható vaskerítéselemet szögesdróttal a tetején, amelyekkel szükség esetén néhány perc alatt le lehet zárni az utat. Ettől kicsit szomorú vagyok.

Ennyit az érzelmekről, most inkább arról, hogy nekem mint vállalkozó üzletembernek mit jelent az Európai Unió. Nem megpályázható forrásokat, mert soha nem pályáztunk sem hazai sem uniós forrásokra, mindig a piacról próbáltunk megélni, és hiszem, hogy sikereinket ennek köszönhetjük. Ha tehát nekem üzleti szempontból nem az uniós forrásokat jelenti az unió, akkor mit?

Ezt is személyes élménnyel illusztrálnám. Sokáig nem értettem, hogy a korunkat meghatározó informatikai forradalmat miért az Egyesült Államok vezeti, hiszen a számítógépek működési elveit európaiak dolgozták ki, sőt a modern számítógépek őseit még a 19. században Európában alkották meg. Hasonlóan a motorizációhoz, az első autókat Európában készítették, de az életünket alapjaiban megváltoztató tömeggyártás mégis Amerikában lett belőle.

Amikor cégem, a Graphisoft 1989-ben megnyitotta szilícium-völgyi irodánkat, rövid idő után megértettem miért van ez így. Ott minden induló cég azonnal egy hatalmas 300 milliós egységes piacra tervez, ehhez kap tőkét és ebben gondolkozik a legelső pillanattól. És hogy mitől egységes egy piac? Azonos pénz, egységes adó- és jogrendszer, egységes szabályzás és üzleti környezet, és még sokáig sorolhatnám, mitől érez egy vállalkozó egységesnek egy piacot.

Az integráció első lépéseit megtettük. A valutaövezeten belül ugyanabban a pénznemben számolunk, ami Európa fő piacain üzleteinket nagymértékben megkönnyítette. A jogharmonizáció terén is történtek lépések, ezt is tudom egy saját példával illusztrálni: a kilencvenes évek közepén kezdtünk készülni a tőzsdére, és mivel már akkor is globálisan működő informatikai cég voltunk, egy nagy nemzetközi tőzsdét céloztunk meg. Tanácsadóink azonban ehhez elengedhetetlennek vélték, hogy részvényeink egy fejlett európai jogrend alá tartozzanak, másképp ugyanis nem bízhatunk abban, hogy a nagy nemzetközi befektetők vásárolnak belőle. Ezért kellett Hollandiában létrehoznunk egy holdingot, melynek részvényeit 1998-ban sikerrel bevezettük a frankfurti tőzsdére. Azután 2004-ben eljött a nagy pillanat, Magyarország uniós tagország lett, a jogharmonizáció révén részvényeink magyar illetősége már nem számított komoly hátránynak, Amsterdamból hazaköltözhettünk Budapestre, magyar részvényeket jegyezhettünk magyar tőzsdén.

Nekünk tehát ezeket az üzleti előnyöket jelentette az uniós tagság, ami ért annyit, mint az uniós források, ha pályázunk rájuk. De mint mondtam, szerencsére nem pályáztunk.

Azt is látnunk kell azonban, hogy ezek csak a kezdeti és bizonytalan lépések a szükséges integráció irányában. Mint látjuk, a monetáris unió recseg-ropog fiskális unió nélkül, Schengen is veszélyben közös határőrizet és közös menekültpolitika nélkül, és a jogharmonizáció, főleg annak következetes érvényesítése is akadozik. Mindeközben az európai gazdaság a globális versenyben lemarad, hiszen a tengerentúlról érkező, és ma már egyre inkább Kínából is fenyegető kihívásokkal szemben is csak egy valóban egységes Európa tudna versenyezni, az egységes valuta mellett egységes pénzüggyel, ezen belül egységes adópolitikával, részleteiben is egységes jogrendszerrel, és egységes politikai irányítással. Nem az uborka görbületének kellene egységesnek lennie, hanem elsősorban a pénzügynek, hadügynek és külügynek, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia mintájára, amely egyébként gazdasági szempontból eddigi egyik legsikeresebb történelmi korszakunk volt. Az ún. „Nemzetek Európája” csak egymással acsarkodó nemzetek Európáját tudja jelenteni, amely nem képes a globális kihívásokra hatékony válaszokat adni.

Orbán Viktor kitűnő politikus, tudja, hogy a magyarok többsége (szemben az angolokkal) ma még nem támogatná a kilépést, ezért szisztematikusan dolgozik a kilépés tömegtámogatásának felépítésén. Kizárólag erről szól a Brüsszel- és migrációellenes kampány és népszavazás, és erről szólt a tavalyi, alig leplezetten rasszista, xenofób felhanggal átitatott plakátkampány is. A gyűlöletkeltő felhangot nemcsak én éreztem, így látták a nálunk tanuló amerikai diákok is, akik erre sokkal érzékenyebbek. Én tudom, hogy miniszerelnökünk nem rasszista, de hogy épít ezekre az ösztönökre, azt nehéz nem észrevenni. Miért kell egy korábban vendégszeretetéről ismert, alapvetően befogadó népben, amely maga is többségében befogadottakból épült fel, a futballhuligánok legundorítóbb ösztöneit felkorbácsolni?

Vezetőnk valóban azt gondolja, hogy ezzel a retorikával lehet legjobban védeni érdekeinket Brüsszelben? Szerintem ennél sokkal, de sokkal jobb politikus, és pontosan tudja, hogy érdekeinket színfalak mögötti ügyes tárgyalásokkal és az egyes ügyekben jól megtalált szövetségesekkel eredményesebben lehetne védeni az itthoni hangos kampány nélkül. Ott is emberek ülnek, ezzel a folyamatos sértegetéssel csak a támogatások csökkentését lehet elérni. Vezetőnk ezt pontosan tudja, és ez is a célja. Hiszen ha Brüsszel még a pénzünket is elveszi, akkor mit keresünk ott – mondhatja.

Vannak, akik hisznek a nagyhatalmi centrumok közötti ügyes lavírozás politikájában és ezzel függetlenségünk megőrzésének lehetőségében, de azt hiszem ez illúzió, mint ahogy néhány rövid történelmi szakasztól eltekintve ebben a huzatos Kárpát-medencében mindig is az volt. A globalizáció a nagy felfedezések korában kezdődött, a motorizációval felgyorsult, ma pedig az Informatika korában teljessé és visszafordíthatatlanná vált. A világ tele van olyan kihívással, amelyre nemzeti keretek között egyszerűen nincs válasz. Beleértve a globális felmelegedést, a fenyegető környezeti katasztrófát, a terrorizmust és a tömeges migrációt is. Ezekre csak közös válasz létezik, és ehhez nem gyengíteni, hanem nagyon is erősíteni kellene a közösségi hatásköröket. Aki a nemzeti izoláció lehetőségében hisz, az egyszerűen nem érti a huszonegyedik századot.

Egy idézet miniszterelnökünktől: „a Fidesz és a Jobbik között az a fő különbség, hogy a Jobbik kilépne az Unióból, a Fidesz pedig nem, mert Magyarország gazdasági érdeke az uniós tagság.” Tehát csak gazdasági érdek, semmi más. Ha pedig a pénzeső eláll – előbb utóbb pedig eláll – akkor semmi nem marad. Értékközösség, közös célok, közös szembenézés a közös kihívásokkal - ezekről szó sincs.

Félreértés ne legyen, ez nemcsak a Fidesz bűne, a belépést megelőző és az azt népszerűsítő szocialista vezetésű kampányban is az uniós források hasznán volt a fő hangsúly. Nem az értékválasztáson. Nem annak a liberális demokráciának a választásán, amely kétszáz éve megteremtette a kapitalizmust és az ipari forradalmat, mely minden ellentmondása és válsága ellenére a történelemben soha nem látott fejlődést hozott például a közegészségügy, a közoktatás, vagy a közbiztonság terén is, hogy ne csak a pénzről beszéljünk. Napjainkban pedig a liberális demokrácián alapuló szabad (és jól szabályozott) verseny teremtette meg és vezeti az informatikai forradalmat, amely még az ipari forradalomnál is mélyebben fogja megváltoztatni világunkat. A liberális demokrácia sokszor volt már válságban, ma is abban van, de eddig mindig ki tudott gyógyulni válságaiból és meg tudott újulni, szemben a válságokra adott rossz válaszokkal – gondolok itt a kommunizmusra és a fasizmusra – melyek viszonylag rövid történelmi idő után kimúltak.

A magyarok többsége Szent István óta a nyugathoz akar tartozni. Valahová mindig tartoztunk, de most először választhattunk. Ezt a történelmi választást akarja most visszafordítani miniszerelnökünk. Csak azt nem tudom, hogy ő, és akik ebben segítik, hogyan fognak elszámolni lelkiismeretükkel.

Szerző: Bojár Gábor / hvg.hu