Először társai, majd mi is idomultunk Orbán „stílusához”, de előbb-utóbb szembefordul vele a népe.
- Az egykor megrugdosott gyerek ma is félelemben él, és egyszercsak összeroppan.
- Az évtizedek óta nagy hatalmú vezetőkkel dolgozó neves pszichológussal, dr. Varga Zoltánnal beszélgettünk.

Fotó: Üveges Zsolt

Dr. Varga Zoltán pszichológus

– Különböző közegekben és szereplőkkel ugyan, de könyveiben mindig a hatalommal és annak személyiségre gyakorolt hatásával foglalkozik. Milyenek a magyar hatalmasok? Mutatnak valamilyen közös országspecifikumot?

– A hatalom személyiségtorzító hatása közismert. Romboló hatása annál súlyosabb, minél „egyszerűbb,” kevésbé differenciált személy kezébe kerül. Még a legkiválóbbak is csak korlátozott mértékben immunisak vele szemben. Ilyen személyiség a mai magyar vezető rétegben nem található. A miénkhez hasonló primitív, kulturálatlan otrombasággal, ilyen megrendítően alacsony intellektuális teljesítőképességgel nem találkozhatunk a civilizált világban. „Stílusról” szó nincs már jó ideje. Nem tudom elképzelni, hogy az angol királynő szotyolát köpködjön Ascotban, hogy bármelyik civilizált ország vezetője a parlamentben a neki feltett kérdésekre szinte soha nem válaszol, vagy hogy – nyilvános adatokkal bizonyíthatóan – rendszeresen valótlan dolgokat állít az ország nyilvánossága előtt. A hangütés, a szóhasználat is elképzelhetetlen a mégoly éles európai politikai vitákban, vagy hogy a kormányzó párt rangos képviselője egy televíziós interjúban a kockás alsógatyájával „érveljen”. Ez a tereken való részeg vitatkozás stílusa és nincs mögötte semmi szellem.

– És miért lettek ilyenné a magyar vezetők?

– A vezetőket a legfelsőbb vezető választja maga köré. Így nyilvánvaló, hogy a kialakuló stílus, magatartásmód egyik döntő meghatározója maga Orbán Viktor. Újra és újra halljuk – és nem akárkiktől – „rendkívüli politikai tehetségként” említeni. Ha a politika a közügyek racionális módon történő intézésének tudománya, akkor miniszterelnökünk nem tekinthető politikusnak. Politikusként semmi se sikerült neki. Miközben harsog felénk, hogy a reformok működnek, nem léteznek reformok, miközben valamiféle rendről beszélnek, a történelem során ritkán tapasztalható kétségbeejtő rendetlenség vesz körül bennünket. Szinte minden társadalmi réteggel összeütközött. A nemzetközi fórumokon végzetesen nevetségessé tette magát, lejáratta az országot. A történelmi lehetőséget, ami a hatalomra kerüléssel a kezébe került, láthatóan észre se vette. Már régóta nincs összefüggés a neki feltett kérdések és a válaszai között. Nyilvános beszédeinek színvonala aggasztóan leromlott. A március 15-én elmondott beszéd zagyvasága ijesztő. Közállapotainkra jellemző, hogy a sajtó a „gazdaállaton” és az „emberjogi falkákon” rágódik. Könnyen lehet, hogy Orbánnak fogalma sincs róla, hogy Hitler használta ezt a gazdaállat kifejezést. Sokszor derült már ki, hogy nem egy polihisztor.

– Szakmabelijei mondják, hogy azért lehet ennyire sikeres Orbán, mert jól használható, felmentő viselkedésmintákat ad a népnek és egyfajta tükre is a választóinak. A kudarcokért a körülményeket okolja, kerüli a kompromisszumokat, figyelmen kívül hagyja a morális korlátokat. Az elmúlt évben még keményebben, még durvábban. Ő idomul a választópolgárokhoz vagy ők hozzá?

– Orbán viselkedése gátakat rombolt le. Ami korábban elképzelhetetlen volt, ma mindennapos, természetes. Elsőként társai, utána mi magunk idomultunk az új viszonyokhoz. Itt mutatkozik meg, hogy mit jelent a legfelső vezető karaktere. Gondoljon bele, mivé tudott válni Goethe országa egy ember miatt.

– Mennyire volt kódolva, hogy az egykor megnyerő fiatalember így bánik majd a hatalommal?

– Jelei nem voltak, mert volt idő – ki hinné –, amikor a kutya se tudta, hogy létezik valahol egy ilyen fiatalember. Ha valaki a jövőbe lát, legfeljebb azt tartotta volna szinte bizonyosnak, hogy mint mindenkit, őt is megrontja majd a hatalom. Az idősebbek összerezzenhettek, amikor egy ismeretlen, és semmiért nem felelős fiúcska ordított fejhangon az orosz kolosszus arcába, hogy takarodj haza, mert akármennyire is repedezett a Szovjetunió, még emlékeztünk Berlinre, Budapestre, Prágára, amikor az ilyen szívesen hallott, de veszedelmes kiabálásra az „oroszok” elég éles hangon válaszoltak. De ő a tudatlanság bátorságával kiállt százezer ember elé és kiabálta, hogy ruszkik, haza. Ez ma hőstettnek tűnik a történelem fénytörésében, de akkor és ott ostobaság volt. Sok mindenről árulkodik az a ’89 táján készült felvétel is, amelyen ez a megnyerő, kedves fiatalember arról beszél, hogy az apja verte, sőt rúgta is őt. Tudja, a szülők nagyon ritkán rúgják a gyerekeiket. Sok vert, pofozott gyerekkel foglalkoztam pszichológusként negyven év alatt, de egyet sem rúgtak a szülei. „Nagyon utáltam akkor az öregemet” – mondja, és elneveti magát. Ez a nevetés jellegzetes. A nehezen síró ember nevetése, ami elfedi a szégyellt sírást. Sok ilyet láttam férfiaktól. Ha most látom szigorkodó arccal, meg a kamerára tekintettel nevetve, őszintén megsajnálom ezt a nehéz sorsú embert, akit ma sokan irigyelnek. Mert nem kerülheti el azt a pillanatot, amikor a valóság arcába ordítja, mit is művelt azzal a lehetőséggel, ami alkalmas időben a kezébe került.

– Okozhat neki valami álmatlan éjszakát?

– Én azt hiszem, hogy ő nagyon fél. Ahogy valószínűleg minden zsarnok fél. Egyre nő a hatalomtól, miközben egyre többen tudják, hogy ez színjáték. A világ valóban professzionális, valódi hatalommal rendelkező emberei összesúgnak mögötte, ha meglátják. Emberünk ezt mélyen elrejtve maga is sejti. Sokszor a viselkedésén is látható ez. A zakóját gombolja, a nyakkendőjét igazgatja. Körbepillantgat. Különféle helyzethez illőnek, alkalmasnak gondolt arcokat vág. Dermedt mereven valamilyennek képzelt, csinált arckifejezéssel áll például az Obama házaspár között. Juncker elég idétlenül képes viselkedni, de mindenkit ő se legyint pofon, nem üdvözölné salut dictateurrel Putyint. Hát még „Angélát”. Vele lehet ezt tenni. Talán azt gondolja, majd a várban megnyugodhat. Derék dolog lehet Alcsútról felkapaszkodni a királyi várba. Bátor dolog. Horthy felesége egykoron így óvta férjét: Ne költözzünk a várba, Miklós! Az ablakon fognak kidobálni bennünket.

– És hol lehet mindennek a határa?

– Tartok tőle, valamilyen módon meg fog roppanni ez az ember, mert a képességeihez képest hatalmas terhet cipel. Amit csinál, az a világ szempontjából periférikus dolog, de az ő személyiségéhez képest ez sok. Nagyon fontos dolog lenne, hogy ezt felismerjék az emberek.

– Eddig nem sok jele volt, hogy felismernék azt, amit ön ilyen határozottan állít.

– Nem is nagyon tehetik. Mindenütt komolyan veszik az ilyen magas állásban lévőket. Figyelje meg az úgynevezett véleményvezérek minden zavaros kijelentésén, okfejtésén hosszasan rágódnak. Koncepciókat fantáziálnak az üres fecsegés mögé. Csak a bukott óriásról vesszük észre, hogy törpe. Akkor meg majd a másik irányba fognak túlozni. Aztán meg itt, a Kárpátoktól körülvéve mindig is autokráciában éltünk. De talán éppen Orbán nyitja fel a szemünket, hogy van egy ennél jobb együttműködési rendszer. Több helyen kipróbálva.

– De hogyan tud véget érni egy ilyen totális, mindenre kiterjedő hatalom?

– Vége lesz, de attól tartok, már nem tud békésen vége lenni. Mert azt nem lehet kulturáltan ordítani, hogy Orbán, takarodj, nem lehet úgy, hogy tisztelt miniszterelnök úr, szíveskedjék eltakarodni. A pillanat bármikor eljöhet. Valószínűleg olyan ok robbant majd, amire addig senki se gondolt. A robbanás után majd mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy Sancho Panza királyságában éltünk egy darabig.

Dr. Varga Zoltán

• Pszichológus
• 50 éve foglalkozik pszichoterápiával
• Dolgozott börtönben, országos gyermekpszichológiai ambulancián, orvostanhallgatókat és leendő pszichológusokat oktatott a SOTE-n
• 20 éve a versenyszférában dolgozik, felsővezetőknek ad tanácsokat
• A Magyar Nemzeti Bank három elnöke mellett volt elnöki tanácsadó
• Eddig három könyve jelent meg, a legutolsó, A nehezen nevelhető felnőtt online verzióban érhető el

Szerző: Kertész Anna / vasarnapihirek.hu