Így jutottunk el a hetedik osztályig. Nővérem, aki középiskolába készült, már nem volt mintatanuló. Jegyei leromlottak, sokszor hiányzott a suliból. Anyánkkal is összeveszett. Anya nem adta jelét, hogy mennyire megviseli a dolog. Néha még hallottam, hogy felhívja apámat, hogy könyörögjön neki, de ezzel is felhagyott egy idő után.

Gyakran nagyon későn jutott csak haza. Egy ideig megvártam, de amikor először találkoztam vele részegen, inkább bezárkóztam a szobámba.

Az iskola nem érdekelt már, középiskolára nem is gondoltam, hiszen mindenki hülyének tartott. Egy nap ellógtam az utolsó órát (ugyan kinek tűnt volna fel?) és egy hosszabb úton hazafelé sétáltam, amikor meglepetésemre Péter bácsiba botlottam. Először nem akart felismerni, majd lassan mégis eszébe jutott, ki vagyok. Kérdezgetni kezdett, hogy megy sorom. Nem tudtam neki elmondani, mindazt, ami mint egy prés szorított össze, csak azt tudtam, hogy a feladatait gyakoroltam kényszeresen.

Péter bácsi is mesélt. Elhagyta a tanári pályát és egy nagy cégnél kezdett dolgozni. Amikor megkérdezte hova megyek továbbtanulni, megmondtam, hogy nem áll szándékomban felvételizni. Péter bácsi arca ezt hallva teljesen elborult. Nem mondott semmit, de ez a csönd rosszabb volt, mindennél. Csalódás. Annyi mindenki éreztette velem csalódását. Az apám eltűnésével, az anyám, akinek csak egy kölcsön árát jelentettem. A tehetetlen tanáraim.

Azonban Péter bácsi csalódása akkor is elkísért, amikor elköszönt tőlem. Ahogy távolodott, úgy éreztem, ő is épp olyan magányos, mint én.

Napokkal később, anyám gépén megkerestem Péter bácsit, és életem első bocsánatkérő levelét megírtam.

Péter bácsi hetekig nem válaszolt. El is felejtettem a dolgot. A hetedik osztálynak lassan vége volt. Úgy terveztem, hogy a nyarat munkával töltöm, hogy legalább valami pénzem legyen. Aztán az utolsó informatika órán, ahol már csak neteztünk bejelentkeztem a fiókomba és láttam, hogy Péter bácsi írt. Levelében válasz helyett olyan feladatokat találtam, amiket együtt gyakoroltunk.

Nem értettem, mi célja van vele. Azon kívül persze, hogy meg kell oldanom őket. Péter bácsi már nem tanít engem. Így aztán az óra végéig a feladatok megoldásával bíbelődtem. Amikor végeztem, elküldtem a válaszaimat. Még kicsengetés előtt láttam, hogy új e-mailem érkezett. Újabb feladatok.

Mire a nyári szünet elkezdődött napi szinten váltottunk leveleket. Nem beszélgettünk, csak feladatok sorát oldottam meg. Kezdetben nagyon nehezen ment, rengeteget hibáztam. Péter bácsi azonban nem mondott rólam véleményt javításaiban.

A nyaram munka mellett azzal ment el, hogy a feladatokat oldottam meg, majd a korábbi hibáimat kerestem. Nem tudtam, mire jó, de amíg ezzel foglalkoztam, addig sem kellett a környezetemben történtekkel törődnöm. Azt mondhatom, hogy ez volt életem legnyugodtabb időszaka.

A nyolcadik osztályban ismét új tanár érkezett és rögtön bejelentette, hogy nála szigor van, és csak az megy át, aki teljesít. Ez számomra nem jelentett semmit, hiszen örülhettem, ha közepes osztályzatokat elértem.

Az osztálytársaim persze zúgolódni kezdtek a bejelentést hallva. A tanár azonban hajthatatlan volt és az első témazárónál beváltotta ígéretét. Az osztályom első ízben tapasztalhatta meg, milyen az, amikor szinte mindenki megbukik. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor kiderült, hogy egy vagyok azok közül, akik vették az akadályt. Csodálkoztam rajta, korábban semmiben nem voltam kiemelkedő. Bárhogy is, azt hittem, ez egy egyszeri alkalom volt.

De amikor a további dolgozatokat is sikerrel vettem, el kellett gondolkodnom rajta, hogy esetleg Péter bácsi még mindig tanít engem. A sok végigszenvedett speciális feladat eredményeképpen nemcsak behoztam a lemaradásomat, de előnyre is sikerült szert tennem osztálytársaimmal szemben. Ettől sem lettem persze népszerűbb, de ez zavart a legkevésbé.

A félévkor elbeszélgetésen vettem részt, ahol a felvételi procedúra részleteiről tájékoztattak. A középiskolák addig is eléggé szigorú felvételrendszert állítottak fel, ez az utóbbi pár évben csak rosszabb lett. A „kormányváltásig”, melyet akkor puccsnak, forradalomnak neveztek, előfeltétel volt a kormánypárt támogatása. Anyámék engedelmesen mindig kifejezték támogatásukat a kormány iránt. Tapsoltak, amikor kellett. Befogták a szájukat, amikor nem tetszett valami. Furcsa érzés, hogy ennek a bukott rezsimnek köszönhettem saját életemet. Arra mégsem számíthattam, hogy bármely középiskola felvenne engem a hátrányaimmal.

Mégis, a jegyeim folyamatosan és nagy léptékben javultak. Ez, valamint az új kormány megengedőbb oktatáspolitikájának hála lehetőségem nyílt, hogy mégis eljussak az érettségiig. Vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, bár örültem a lehetőségnek, hogy valamilyen épkézláb jövőkép felé léphetek, ezzel is beintve azoknak, akik hülyének néztek, tartottam tőle, hogy képességeim továbbra sem elegendők az elvárások teljesítéséhez.

Anyához nem mertem fordulni kérdéssel. A nővéremet – lógásainak és rontott átlagának köszönhetően – nem vették fel, így a dolog érzékenyen érintette. Ami a nővéremet illeti, őt is nagyjából annyiszor láttam, mint anyánkat. Soha nem éreztem magam túl közel hozzá, ezért nem is foglalkoztatott a kérdés, mikor merre jár.

A felvételi határidejét megelőző napig fontolgattam, mi legyen, de aztán győzött a kíváncsiságom, és úgy döntöttem, megpróbálok leérettségizni.

Anyám nem is tudott erről egész addig, amíg az egyik szakközépiskola meg nem küldte levelét a sikeres felvételemről. Nem akarta elhinni. Úgy forgatta a lapot ujjai közt, mintha hamisítványnak tartaná.

Akkor már tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, mert anyám kölcsöne mellett a középiskola terhei jócskán túlnőnek az amúgy is szűkös keretünkön. Végül anyám utoljára felhívta apámat, és hosszú, fenyegetőző, üvöltöző telefon után életemben először egyességre jutottak. Az ember, akit addig nem is láttam, nagy kegyesen vállalta az iskola költségeinek felét.

Ez még mindig nem volt elég, így anyám fontolgatni kezdte egy újabb hitel felvételét. Erről azonban lebeszéltem. Más megoldás kellett. A nyári munkával, úgy tűnt pont fedezni tudunk minden kiadást. Így, bár kerestem pénzt, szinte semmit nem láttam belőle.

Azzal vigasztaltam magam, hogy érettségi után ez a helyzet mindenképp megváltozik. És valóban a középiskola, bár semmivel sem tanultam többet, vagy másképpen, mint addig, valamennyivel könnyebb volt. Továbbra sem voltam népszerű, de legalább teljesíteni tudtam. Némely tárgyban különösen jó lettem. A matematika, a fizika és az irodalom azon ritka tárgyaim közé léptek elő, amik felkeltették érdeklődésemet. Ha nem is úgy, ahogy tanították.

A történelmet ellenben rühelltem. Homályos magyarázatok egy-egy elvesztett csatáról, hogy miért kell arra győzelemként emlékeznünk és sosem látott hőstettek, valamint az áldozat, amit mindenkinek meg kell hozni. Zsibbasztóan unalmas órákat töltöttem azzal, hogy megpróbáltam ébren maradni, míg a tanár kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy felélessze nemzeti érzelmeinket. Az a hír járta, hogy a fazon már az előző rendszerekben is tanított és személyes sértésként élte meg a kormányváltást. Nem ő volt az egyetlen.

Az enyémhez hasonlóan sok családnak kellett visszafizetnie a kedvezményes kölcsönt. Az osztálylétszám hónapról hónapra csökkent, ahogy a családok már nem tudták kitermelni a törlesztő részletet. Mire eljutottunk az utolsó évhez, már csak öten maradtunk. Az egyetlen, ami meglepett, hogy én is bent tudtam maradni. Péter bácsival akkor már nem tartottuk a kapcsolatot. Mint megtudtam, külföldre ment és családot alapított. Egy fényképen láttam, hogy kislánya született, és mosolyát látva boldog. Hálás voltam neki.

Félévkor nem felvételiztem egyetemre, tudtam, hogy állami támogatásra semmi esélyem, a költségtérítésre meg pláne nincs keret, ezek még mindig a felsőbb körök kiváltságai voltak. Úgy gondoltam, hogy az érettségivel túlteljesítettem minden elvárást, amit bárki addig velem szemben támasztott.

Anya hosszú idő után először megenyhült, kedvesebb lett hozzám. Továbbra is rengeteget dolgozott, de már nem éreztem úgy, hogy nyűg lennék a nyakán. Kevesebbet ivott. Látszólag a nővéremmel is rendezték soraikat.

Aztán egy nap, amikor hazaértem egy cetlit találtam az asztalon, amiben nővérem azt, írta, hogy anyát kórházba vitték. Nem lévén pénzem, tömegközlekedéssel mentem be a kórházba. Nővérem, elmondta, hogy anya éppen dolgozni ment, amikor egy részeg autós elütötte.