Akkor nem tudtam, mi olyan nagy dolog ebben.

Amikor óvodába kerültem, más gyerekek közé, nem volt nagy csoportunk, mindössze negyvenöten voltunk. Óvónénink ellenben sok volt. Volt olyan, hogy egy hónap alatt három is váltotta egymást. Nem volt jelentősége. Csak annyi volt a dolguk, hogy ébren maradjanak addig, amíg szüleink értünk nem jönnek. Többségüknek a nevét se tudtuk.

Mire iskoláskorú lettem, egyértelmű volt, hogy oda fogok járni, ahová két testvérem, akik már másodikba és harmadikba jártak akkor.

Az új környezetben csak annyit kellett megszoknom, hogy egyenesen ülök, csendben vagyok, és csak akkor beszélek, ha kérdeznek. Aztán történt valami. Nem értettem pontosan, de rendszeressé vált, hogy az osztályfőnököm, aki a második félévben érkezett, ha nem tudtam valamit rendszeresen üvöltözni kezdett velem.

Ennyire hülye vagy?!

És mivel ő ezt mondta rólam, az osztálytársaim – mind a negyvenkilenc – ugyanezt mondta rólam.

Amikor anyám megtudta, hogy gondjaim vannak a suliban, bement szülői értekezletre. Amikor hazajött pont olyan dühös volt, mint az osztályfőnök. Üvöltözött velem, hogy arra sem vagyok képes, hogy tanuljak.

Apám nem foglalkozott ezzel, ő mindig késő este ért csak haza, mert dolgoznia kellett. Néha hallottam, hogy anyámmal vitatkoznak a konyhában. Máig sem tudom, miről.

Erről jut eszembe, szinte soha nem láttam őket együtt. Aztán apám egy napon eltűnt. Anyám, ott maradt hármunkkal. A két nagyobb, kiváló tanuló testvéremmel és velem, akivel csak a baj volt. Mire harmadikos lettem, már komoly tanulási problémáim voltak. Rendszeres vendég voltam az iskolapszichológusnál. Aki rendre azt állította, hogy hanyag vagyok, fegyelmezetlen és ha így folytatom, nem lesz belőlem semmi.

Akkor kaptunk egy új osztályfőnököt, sorban a hetediket, Péter bácsit, aki fiatal volt, éppen lediplomázott és ami szokatlan, mindenkihez kedves. Ő is észrevette, hogy gondjaim vannak, de ahelyett, hogy ledorongolt volna, felhívta anyámat és megkérte, hogy velem együtt jöjjön el a fogadóórájára.

Szelíden magyarázta el anyámnak, hogy szerinte nem velem van a gond. Anyám eleinte bizalmatlan volt, így amikor Péter bácsi megkérte, hogy vigyen el egy fejlesztő műhelybe diszlexia tesztre. Anyám arcára fagyott a mosoly, egy ilyen teszt nem olcsó mulatság, az állam semmiképpen sem támogatta.

Anyám ekkor hívta fel apámat, hogy gond van és segítenie kéne. Soha nem hallottam még így üvölteni sem őt, sem a vonal végén a másik hangot. Végül anyám egyedül fizette a teszt árát. Az eredmény pedig kimutatta, diszlexiás vagyok.

Azután anyám már alig foglalkozott velem. Mintha nem is az övé lennék. Ha vendégei jöttek büszkén beszélt testvéreim eredményeiről, a legújabb versenyekről, rólam, ha lehetett nem is ejtett szót. Éjt nappallá téve dolgozott,

Péter bácsi, amikor megtudta az eredményt, próbálta anyámat rávenni, hogy vigyen specialistához, de hiába, azt mondta, nincs rá pénze. És csak miután a tanáriból kijött, mintha csak nekem szánná, annyit morgott:

És ha lenne, sem arra költeném!

Péter bácsi ezután próbált segíteni, ahogy tudott. Iskola után ott maradt velem, hogy különleges gyakorlatokat csináltasson velem.

Így jutottam el nagy nehezen negyedik osztályba. Akkor mindössze húszan maradtunk. Péter bácsi is meglepődött, hogy ennyi gyerek tűnt el az osztályból. Az első héten óra közben hívatták. Zavartan ment ki a teremből, és amikor visszatért, csak annyit mondott, hogy jövő héttől új tanárt kapunk. Amikor óra után megkérdeztem, miért nem tanít tovább, olyan tekintettel nézett rám, mintha azt próbálná eldönteni, mit és mennyit áruljon el nekem. Végül csak annyit mondott:

Túl sokan buktak ki az osztályból.

Ezután azt vettem észre, hogy még jobban utálnak. Az osztálytársaim, ahol tudtak, megpróbáltak elgáncsolni, iskola után követtek. Rugdostak, leköptek. Egyszer pár héttel Péter bácsi elbocsátását követően, amikor az iskolakapun észrevétlen próbáltam kisurranni, egy osztálytársam elkapott és kirángatott az iskola elé. Az osztálytársaim szemeláttára véresre vert. Végignézték. Néhányan nevettek is.

Amikor hazaértem, anyám elsápadt, lemosta rólam a vért. És még aznap bevitt magával az iskolába. A tanáriban kereste meg az új osztályfőnököt, aki tehetetlenül tárta szét a karját, mondván, nem az iskola területén történt, nem iskolaidőben, ő nem látta.

Ezután anya látleletet vetetett rólam, majd a rendőrséghez fordult. Ott azzal zavarták el, hogy a gyerekek már csak ilyenek és különben is a rendőrség túlterhelt. Hazafelé anyám átkozott mindenkit, a tanárokat, engem, a rendőröket, engem, a gyerekeket és engem.

Az ügy másnap elfelejtődött. Mintha mi sem történt volna. Én persze nem bántam, továbbra is napi szinten kaptam a sértegetéseket és a rugdosódás sem maradt abba.

Egy héttel később éppen a tanterem felé tartottam, amikor a folyosó végén befordulva megláttam az igazgatót, aki vöröslő fejjel üvöltött valakivel az én termem előtt. Amikor odaértem észrevettem a hatodikos bátyámat, akit két tanár fogott közre. A lábai előtt pedig félholtra verve fetrengett az osztálytársam, aki megvert engem. Később rendőrök jöttek, és bilincsben vitték el a bátyámat.

Anyám sokáig nem szólt hozzám, az ő kiváló tanuló fiát, az élsportolót börtönbe zárják. Csak mert megtorolta azt, ami velem történt. Bár nem mutatta, tudtam, hogy haragszik rám.

Már otthon sem éreztem jól magam. Az iskolában is nyűg volt a lét. A tanárok éppolyan érzéketlenek és fáradtak voltak, mint én, vagy bármely osztálytársam. Görcsösen ismételgettem a Péter bácsitól kapott feladatokat, de már újat nem tudott mutatni.

Aztán egyik nap anyám nem engedett sem engem sem a testvéremet iskolába. Azt mondta, veszélyes lenne. Teljes értetlenséggel ültem a szobámban, a hámló tapétát nézve.

Mikor a nővérem megkérdezte, miért kell itthon maradnunk, anya annyit mondott, hogy forrongás van a belvárosban, ott ahol az iskola is van. Nem tudtam mit jelent ez. Pár napig nem mehettünk sehova. Anya még a tévét sem engedte bekapcsolni, az egyetlen számítógéphez pedig nem nyúlhattunk. Amikor végre újra iskolába kellett mennünk, nem a belvárosba vitt minket. Azt mondta, hogy az iskola leégett, új helyre kell járnunk.

Az új suliban hatvanan zsúfolódtunk össze egy húsz főre tervezett teremben. Kényelmetlen volt. Az első napokban nemigen beszélgettem senkivel. Csak figyeltem az embereket. Néha hallottam a tanárokat arról beszélni, hogy „leváltották a kormányt”. Nem tudtam, mit jelent, de úgy sejtettem, hogy az én helyzetemre nézve nem lesz jobb.

És valóban. Anya egy délután a számlák felett görnyedve sírt. Nem volt ritka ez az utóbbi időben. Amikor megkérdeztem, hogy mi a baj, nem akartam rosszat. Az anyám mégis úgy nézett rám, mintha mindenről én tehetnék.

Mégis, amikor megszólalt, nem volt hangjában szemrehányás.

Amikor születtél, a kormány kedvezményes kölcsönt adott nekünk, amit a születéseddel elengedtek nekünk. Most az új kormány azonban úgy döntött, mégis vissza kell fizetnünk mindent kamatosan.

Nem tudom eldönteni, mi a rosszabb, az, hogy csak egy kölcsön ára vagyok, vagy az, hogy születésem épp annyira értelmetlen volt, mint amennyire az addigi életem.