Átlagos munkanap, bár ketten teljesítünk szolgálatot nővérek az ambulancián. Ritka, mert kevesen vagyunk. Korán reggel, ha nincs sérült, "feltöltjük"a kezelőket a szükséges eszközökkel, beszélgetünk kolléganőmmel.... Tudnotok kell róla, negyvenes éveiben, szakmai tudása , kedvessége, bája irigylésre méltó. Rámnéz és azt mondja.."-Tudod Ildi én feladom, nem bírom tovább, fáradt vagyok, elmegyek külföldre". Megállok és szeretném azt hinni rosszul hallok....nem! Hányszor hallottam és hányszor fogom még? Hol van a Messiás aki ezt a folyamatot megállítja? A legszebb hivatás.....Sokan mondják...kiégtem...ez mit jelent? Nem ismerem a fogalmat....persze értem én a kollégákat, családot fenntartani a munkából nem lehet, nem ártana pénzt , tisztességes fizetést is hazavinni. Mit tudok most a kolléganőnek mondani? Egymásra nézünk, mindkettőnk szemében fájdalom van. A csendet megtöri az érkező mentőautó...sérültet hoznak, segíteni kell egy embernek! Egész nap járnak a gondolatok a fejemben... Miért züllesztették le gazdaságilag a kórházakat, miért tolták a szakmát,a kisemmizettek világába? Kinek jó ez így? Miért hallgatunk, tűrünk? És mit tudunk tenni? Úgy gondolom fontos az őszinteség.....itt pár, hm...súlyos gondolat... Kevesen maradtunk, és még kevesebben akik becsülettel végzik a feladatot....úgy szívből-lélekből...az én korosztályom, még sokat tanulta a szakmát, bár az igazi tanítómester az évek, és azalatt szerzett tapasztalat. Vajon lesz majd akinek átadhatjuk a tudásunk? Kollégák jönnek- mennek, sokuknak csak munkahely és a beteg csak eszköz. Jól van ez így? Hová tűntek a "nővérkék"? Pedig mondjon valaki felemelőbb érzést annál, amikor egy fehér hajú, idős ember megfogja a kezed és azt mondja-"köszönöm nővérke, az Isten áldja meg a jóságáért". Vagy amikor a várakozó anyuka odasúgja a gyermekének..."-látod, megint ez az aranyos néni van itt, nem kell félned" .Vagy odaadod a vacsorádat a több órát várakozó idős embernek, aki nem evett és ivott még ma, csak várja a szállítókat...látnod kellene egyszer azt a pillantást. Vagy veled szembe jön az utcán akinek visszaadta az életét a team, amiben bent voltál, nem tudja ki vagy...de nem is számít. Ezért megyek be minden nap...ezért csinálom mert ez jó!

De hogyan lesz tovább?

Sokszor megállít a döbbenet, és meg kell kérdeznem, nem eltitkolva az igazságot....

-Mit vársz el barátom attól a nővértől aki ellöki a kezed, vagy észre sem veszi, hogy szomjas vagy, fázol... -Mit vársz attól a fiatal orvostól, aki azt kérdezi az érkező mentőstől, hogy MIT hoztatok? MIT?

És ha majd az édesanyja fog ott feküdni? És mit vársz attól a mentőstől, aki betolja a beteget...odaszól-"ennek sincs semmi baja"...majd a következő pár percben újra kell éleszteni a semmibaja beteget. Ja, hogy a kolléga még két hete traktoros volt? Bocs....

Sokszor bizony jogos a felháborodás. Sokszor persze jogtalanul ér minket támadás...

Most éppen kitalálták, hogy orvosolják a nővérhiányt...ó pár hetes képzéssel menni fog ez, hiszen papíron megleszünk, megfelel így a minimál követelménynek ez...hurrá! Hogyan is? Nézem nap mint nap fiatal kollégáimat, fáradtságtól meggyötört arcukat 48-72 óra...bizony, mert az jaj de jó, hogy lehet ezt vállalkozásban csinálni....jobb a fizetés szó se róla...de meddig megy ez?

Baj lesz...nagy baj, kockáztatják az egészségüket, és a beteg életét...csak egy pillanat és tragédia lesz.... Ha fiatal lennék, valószínű én is ezt tenném, mert a magyar egészségügyben ha meg akarsz élni, nincs más lehetőség.

-Kimegyek beszélgetni a több órája várakozó betegekkel....talán jobban telik az idő...várnak amíg ellátásra kerülnek mert egy orvos, egy nővér teljesít szolgálatot, majd várnak amíg megkapják a leletet, hiszen a diagnosztikán is ez a helyzet...vizsgálni, leletez ni egyszerre nem megy...ha elmondod...megértik.

Kinek jó ez?

Hogyan lehet elmagyarázni valakinek, hogy hónapok múlva lesz időpontja a vizsgálatra, hiszen joggal fél, hogy addig nagyobb lesz a baj....milyen gusztustalan és megalázó javasolni a fizetős szolgálatokat... És hol van már az a Messiás? Ki fog itt rendet tenni? Miért a közöny? Hol kell még kiabálni, hogy nagy baj van? (tudom súlya van a gondolataimnak, hát még le is írva, de nem sírnunk kell, nem magyarázkodni, nem védekezni...őszintén beszélni a rosszról)

-Van egy álmom...hogy egyszer körbeállnak a fiatalok, a nővérkék, akiknek szívügyük lesz a hivatás, akiknek elmondhatom, hogy mi a gyönyörű benne....akiknek majd ha idős és beteg leszek megfoghatom a kezét és azt mondhatom-" köszönöm nővérke, az Isten áldja meg a jóságáért!" Ugye nem marad álom? -Kolléganő....Te pedig maradj velem....szükség van ránk!

Novinics Ildikó