Mert tételezzük fel, hogy a gazdasági és a szociális kérdésekben nincs olyan ellentmondás, amely megakadályozná az Emmanuel Macrontól balra álló politikai szervezeteket abban, hogy már a választások első fordulójában közös frontot alakítsanak ki ellene, de vajon ugyanez elmondható a külpolitikai kérdésekről is?

A legmeglepőbb az, hogy ez a kérdés senkit sem érdekelt. Sem a kapcsolat az Egyesült Államokkal, Kínával, Oroszországgal, sem Franciaország politikája a Közel-Keleten, Afrikában, Latin-Amerikában, de a nukleáris csapáserő sem. Úgy tűnik, hogy a baloldali vezetők április 17-i találkozóján egyik témával sem foglalkoztak. A média azonban nem lepődött meg, helyette az ország jövője szempontjából olyan fontos kérdésekre vetette rá magát, mint a vegetáriánus étkezés az iskolai menzákon Lyonban, vagy egy diákszövetség „egynemű találkozói” vagy egy Poitiers-i repülőklub támogatásának elutasítása.

A külpolitika iránt olyannyira nem érdeklődtek, hogy amikor az egység szervezésének egyik kezdeményezője, Yannick Jadot nyilvánosságra hozott egy neokonzervatív külpolitikai elemzést, akkor annak tartalma teljesen észrevétlen maradt[1]. Pedig több passzusa úgy hangzik, mintha azt a Pentagon irodájában fogalmazták volna, ez pedig a környezetvédő politikust Macron elnök jobboldalára helyezi el a politikai térképen. Aki például „a nemzetközi feszültség növekedését” kizárólag a Kínát, Oroszországot vagy még Törökországot irányító autoriter rezsimek „erősödő agresszivitásának” tulajdonítja. Úgy tűnik tehát, hogy szerinte a provokáció sosem az Egyesült Államoktól, Szaúd-Arábiától vagy Izraeltől indul el. Yannick Jadot hasonlóan elfogult az atlantista kapcsolatok iránt is, amikor az „álhírek” terjesztésének, a „szélsőséges mozgalmak” támogatásának vagy a „kulcsfontosságú vállalataink” eltulajdonításának monopóliumát Moszkvára és Pekingre osztja ki.  

Úgy tűnik tehát, hogy elfelejtette az iraki háború állítólagos „tömegpusztító fegyvereit”, a nyugati és szaúdi támogatást a szír Al-Nosra Frontnak – amely az Al-Qaida egyik alszervezete – vagy azt az amerikai rablással felérő gyakorlatot, amit a konkurens vállalatokra kiszabott elképesztően nagy büntetések jelentenek és amelynek a következtében a francia Alstom vállalatot arra kényszerítették, hogy a General Electric ellenőrzése alá kerüljön [2]. Logikus, hogy az elemzés Donald Trumphoz és Joseph Bidenhez hasonlóan azt is követeli, hogy az európaiak „azonnal vessenek véget az Északi Áramlat-2 gázprojektnek”.

És azt is ajánlja, hogy támogassák Ukrajnát „az orosz szomszéd katonai agressziójával szemben”. Kijev azonban főleg azt szeretné elérni, hogy tagja lehessen az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO), annak a katonai szövetségnek, amelyből a környezetvédő politikusok vállalták, hogy hatalomra kerülésük esetén egyik „első intézkedésük” az lesz, hogy onnan kiléptessék Franciaországot.

A volt szocialista miniszter, Benoît Hamon azonban azt állítja, hogy „a zöldek és a baloldali szervezetek között nincs számottevő ellentét”. Ez vajon azt jelenti, hogy maholnap a progresszív Franciaország átveheti Tokió kínai, Washington venezuelai, Tel Aviv arab és Varsó orosz politikáját?

Fordította: Morva Judit / magyardiplo.hu

[1]  Yannick Jadot : Les régimes autoritaires ne comprennent que le rapport de force [Yannick Jadot: Az autoriter rezsimek csak az erőviszonyokból értenek], Le Monde, 2021. április 15.

[2] L. Jean-Michel Quatrepoint: Au nom de la loi… américaine [Igazságszolgáltatás á la americaine], Le Monde diplomatique, 2017. január, a magyardiploban 2017 márciusban jelent meg és itt olvasható: http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2366  és az Alstom esetéről Arnaud Montebourg: L’Engagement [Kötelezettségvállalás], Grasset, Párizs, 2020.