Már csak azért is, mert perverz szokásoknak engedve, a nemzeti ünnepeket ünnepeljük, nagyon szépen és rendezetten, mint egy színházi előadásban. Mondjuk drámaian, sok fantáziával. Úgy van ezzel az ember, hogy szívesen megnézem színházban az ember tragédiáját, de nincs indítékom a valóságban is megélni!

Ha lenne, bármi előfordulhat, az operett változatát meg sem nézném! Nem az a műfaj, amin szórakozni tud az ember.

Azért nem az, mert amikor az igazságosságot ünnepeljük, nem lehet karnevál, hiszen az igazság soha sem, szórakoztató, nem vicces, még csak nem is vidám, sokszor nem is felemelő érzés! Ellentétben a „füllentésekkel”, vagy mondjuk az esendőségünkből adódó téveszméinkkel, ami lehet ugyan szépen formázott, de giccses és nevetséges is, netán agresszív, erőszakos, tolakodóan bizalmaskodó! Nem biztos, am elméletileg minden lehet!

Veszedelmet hordoz, amikor mindenkinek saját igazsága, hitelesnek álcázott igazságosság tudata és sokféle más, eredeti elképzelése van az igazságról is, a valóságról is. Lehet, hogy nem célszerű tudni a valóságot, a hiteles igazságot, nem élhetné ki magát az ember abban a jobb célokra is fordítható erőfeszítésekben, hogy egyedül én, senki más, csak én ismerem, mi miért és hogyan ment végbe, csak! Ha egyáltalán létezik a történelem, nem csak egy időfolyamban lezajló események sorozatának „viszonylagos” értelmezése, szubjektív akarattal, amit mindenki úgy él meg magánszemélyként, mint főszereplő: privát eszmeiséggel, esetleg valamit még hozzáolvas, a nyomatékosítás kedvéért a „szabad sajtó” hasábjaiból. A vita, a kötözködés, az egymás ellen irányuló harci szellem itt kezdődik erősödni: ki az igazi főszereplő és milyen szerepet játszik vagy játszott?   Ölre mennek a főszerepekért, és amikor kiderül, hogy mindenki külön-külön, és mint „egy meg egy” nem lehet főszereplő ugyanabban a darabban, kezdődik a háborúskodás, minden megengedett és nem megengedett eszközzel. Beteges igyekezettel megtörténhet, hogy ha már nem ismeri el sok sorstársam az én főszerepeimet a privát történelmemben, akkor sérelem ért!

Elvették az ambíciómat! Áldozat vagyok, gyűlölöm a többieket, akik mind hősnek képzelik és festik magukat. Csoportba verődve egymást is hősnek tekintik, rákényszerítve a sokaságra, az én sérelmemre! Elvették esélyemet, hogy a saját életutamban én lehessek a főszereplő. Így kialakul a lappangó kettős, vagy sokpólusú, ünnepi hangulat! Vannak, akik hátrányos helyzetüket „ünnepelik”, természetesen jobb híján! Mások saját hősiességük megalapozását, nem a múlt idők közösségi jelentőségét, jelentését látják „privát” nemzeti ünnepeken, mondjuk akár a gyerekük születésnapján: ünnepet ünnepelve. A gyerek azért szükséges kellék, mert nem lenne ünnep, ahol ünnepelni lehet! Az ünnepek ünnepségét. Mint olyan hősök, akik már 100 vagy több száz évvel ezelőtt is a lusta epizódszereplők helyett véghezvitték a Honfoglalást, ha szerénységből fakadóan nem is személyes részvételükkel, privát őseik közvetítésével, megvívták a Nagy Francia Forradalmat, meg minden egyebet, amiről olyan keveset tudunk. Keveset abból, ami valójában lehetett, vagy lehetett volna, esetleg volt az írott történelemben! Panasz tettem ismerősnél, milyen langyos ez a hátrányos helyzetűek tömege, megalázkodóak, gyávák, türelmesek. Igaz, mondja, csak ne felejtsd el, hogy az ilyenek vívták meg az említett Nagy Francia Forradalmat és a többi, kevésbé nagy és a nem annyira nagy, helyileg nem francia forradalmakat is! Más kérdés, hogy nem maguknak, hanem a később olyan elégedett polgárság javára.

Még csak annyit: tisztelni kellene, miután megtanultuk, hogy mit kellene tisztelni. Valami, ami ehhez hasonló! Németországban, a háború után, nemzeti népszokássá, gyakorlattá vált, amikor tisztázni kellett, (átvilágítani) ki és milyen szerepet játszott a „nem megemészthető múltban”, szóval gyakorlat volt az is, hogy a feketepiacon árulták a „Persilschein”- nek becézett iratokat, ami annyit jelentett, hogy „tiszta” az ember! Politikai bölcsességgel megtiltották a határokon belüli, további vizsgálódásokat! Képtelenség volt a fölösleges munkát végezni a hatóságoknak. Akkora zavart, bizalmatlanságot, szorongást okozott ráadásul a közösségben, a társadalomban, amikor haragosok, bosszúból, kellemetlenkedésből jelentgették fel egymást, vagy a szomszédok, mert nem tetszett a gyerekük viselkedése, persze a feljelentésben háborús bűnöket jelöltek meg!

Hogyan kerül ide a régi történet: akiknek feladata, hogy a valós visszaéléseket tisztázzák, megbüntessék, el kellene mélyedni ebben a bölcsességben! Főleg az előzményeiben, ami miatt ennek meg kellett történnie, hogy megtiltsák! Hátha megoldható valahogy, hátha gátat lehetne vetni, hogy a jogos, jogtalan, olykor egyeseknek, másokkal szemben sugalmazott, indulatai, ne állíthassák szembe egymással, az embereket egyesek hasznára, a többségnek kárára!