Márpedig mostanság csak úgy röpködnek a milliárdok különböző létesítményekre, amelyeknek a fenntartása, óvatosan fogalmazva is jelentős kockázatokat rejt. Dénes Ferenc nyilatkozott lapunknak.

– Orbán Viktor miniszterelnök a napokban úgy fogalmazott a cselgáncs-vb apropóján itt vendégeskedő Thomas Bach NOB-elnöknek, hogy Magyarország továbbra is elkötelezett az olimpiai mozgalom iránt. De vajon időközben nem lettünk „fekete bárányok” a célegyenesben visszavont 2024-es ötkarikás pályázat miatt?

– Ha a közeljövőben lenne egy szavazás, azon biztosan hátránnyal indulnánk, mert most megbízhatatlannak tűnünk. De mivel a NOB jövő heti limai kongresszusán a várakozások szerint a 2024-es mellett a 2028-as olimpia rendezéséről is döntés születik, mi legközelebb a 2032-es játékok kapcsán kerülhetünk képbe.

Arról 2025-ben voksolnak, akkor meg már keveset számít majd, hogy 2017-ben visszaléptünk. A vetélytársak persze nyilván nem hagyják majd ki azt a ziccert, hogy ezt felidézzék…

– Jelen pillanatban reálisnak tűnik, hogy Budapest elnyeri a 2032-es olimpia rendezési jogát?

– Az már most látszik, hogy, ha pályázunk, a riválisok nagyon erősek lesznek. A németek egy nagyon ígéretes tervvel álltak elő, egy komplett régió rendezné az olimpiát, de hallani az indiaiak érdeklődéséről is, illetve nemrég Vlagyimir Putyin is pedzegette, hogy ők is ringbe szállnának.

A külpolitikai viszonyokat követő olvasók erre biztos felkapják a fejüket, hiszen meglehetősen érdekes versenyfutás lenne, ha mi Oroszországgal szemben próbálnánk nyerni, miközben minden más vonalon elkötelezett fegyverhordozói vagyunk a politikájuknak.

Ha pedig a 2032-es olimpiát a németek vagy az oroszok rendeznék, akkor Budapestnek legközelebb 2040- ben vagy még később lenne reális esélye.

Az már tényleg nagyon távoli, ki tudja, hogyan néz majd ki akkor a világ, mi lesz a magyar sporttal, egyáltalán Magyarországgal.

– Addig pedig mintha megpróbálnánk „részletekben” olimpiát rendezni, vagyis a helyszíneket megépíteni, és lassacskán minden egyes sportág világbajnokságát elhozni.

– A kormányzati lépésekből valóban úgy tűnik, hogy 2020-ra gyakorlatilag felépítünk egy komplett olimpiai létesítményegyüttest.

Ezután, ha minden összejön, legkorábban 2032-re nyerjük el a rendezési jogot, vagyis a bevételek nagyjából 2030-tól kezdenének termelődni. Tehát eleve úgy számolunk, hogy optimális esetben is 10 évig mindent magunknak kell finanszírozni, annak ürügyén, hogy egyszer talán rendezhetünk egy olimpiát.

Nem véletlenül mondta most a miniszterelnök, hogy világversenyek sorát akarjuk rendezni. Persze, hiszen egyébként nem tudunk mit kezdeni ezekkel a létesítményekkel. Ez tulajdonképpen megerősíti azt a sejtést, ami logikusan következtetés is volt, hogy ezek megfinanszírozhatatlan működésű beruházások, és a hasznosíthatóságuk is rettenetesen korlátozott.

– Igaz ez az idei vizes vb-re épült Duna Arénára is?

– Ezzel kapcsolatban a sajtó megszellőztette, hogy évi 1 milliárd forint az üzemeltetési költsége, amit határozottan senki nem is cáfolt. Én beszéltem olyanokkal, akik jól ismerik az aréna egészét, a beépített technikákat, és ez alapján felsejlik, hogy ez valós adat lehet.

És ez csak az üzemeltetés, de 5-10 éven belül már jelentős pótlási költségek is jelentkeznek majd, amiket nem lehet megspórolni, ha szinten akarjuk tartani a létesítményt. És ez csak egy a sok olimpiai helyszín közül.

– Ráadásul a vizes sportok népszerűségét nézve azt gondolná az ember, hogy egy úszóaréna még a jobban fenntartható beruházások közé tartozik.

– A „népszerűség” szót használta, de gondoljuk csak meg, a létesítményüzemeltetési bevételek szempontjából jelent-e bármit az, hogy a tévében sokunk megnézi, amikor például Hosszú Katinka úszik az aranyakért?

A kérdés most az, mit tudunk kezdeni a Duna Arénával. Legyen közönségúszás benne? Akkor mondhatná azt bárki, hogy ne építsünk 40 milliárdból egy csúcsuszodát, inkább építsünk 100 kicsit, egyenként 400 millióból, és akkor mindenki tud a lakóhelye közelében úszni.

Vagy azt mondjuk, hogy ez az olimpiai csapat, a vízilabda-válogatottak és a legjobb úszók otthona?

Akkor meg azt kérdezheti meg valaki, hogy tulajdonképpen 200 embernek építettünk egy 40 milliárdos komplexumot?

Ráadásul, hozzáteszem, én annak idején államtitkárként mindig azt hallottam, hogy a sportolóknak időnként kell a környezetváltozás, tehát senki sem fog karrierje végéig ugyanabban az edzőközpontban készülni.

Rendezhetünk benne kisebb-nagyobb versenyeket, de azokkal „vigyázni kell”, mert még az is lehet, hogy többet költünk a rendezésre, mint amennyi bevételt generál maga a viadal.

– Ez lehetett a helyzet a nyári vizes vb-vel is?

– Ehhez ismerni kéne a pontos számokat, vagyis, hogy ténylegesen mennyi volt a költség, és mi az, amit ebből visszakapunk. Hamburgban, Bostonban volt arra lehetőség, hogy ezeket a kérdéseket jó előre feltegyék, kielemezzék – ők korán vissza is léptek a 2024-es olimpia rendezésétől.

Nálunk most az a mondat hangzik el a leggyakrabban, hogy: „Milyen jó volt a vizes vb!” Tényleg az volt, kiderült, hogy nagyon jó világversenyt tudunk szervezni. Csak ezt valakinek finanszíroznia is kell, beleértve a megmaradó létesítmények utóhasznosítását.

– Ilyenkor teszik hozzá néhányan, hogy egy sikeres vb-rendezés a társadalomra gyakorolt pozitív hatás, vagy épp az országimázs formájában mégis hozhat a konyhára.

– Nézze, én sportközgazdász vagyok, hitvallásom Kemény Dénes mondása: az eredményjelzőre minden fel van írva!

Ennyi a bevétel, ennyi a kiadás, és ha a kettő közti különbség pozitív, akkor az országimázs már csak a cseresznye a tejszínhabon. Ha ehelyett azt halljuk, hogy a „társadalmi hatások” milyen jelentősek és fontosak, akkor elkezdhetünk gyanakodni, hogy a számok nem nagyon stimmelnek.

– Úgy fest tehát, hogy nemsoká ott áll majd csaknem minden létesítmény, ami egy olimpiához kell, azonban valahogy el is kellene majd jutni egyikből a másikba…

– Ez már nem az én szakterületem, de logikusan gondolkodva ez valóban nagy kihívásnak tűnik. Felépülnek az olimpiai komplexumok, és köréjük kell szervezni a közlekedést, hogy azok maximálisan elérhetők legyenek – ez gyakorlatilag egy másik Budapestet jelent.

Erről sincs társadalmi párbeszéd, pedig előbb-utóbb fel kellene tenni a kérdést, hogy akarunk- e egy olyan várost, amiben az élet fő szervezőerői a sportlétesítmények, azok megközelíthetősége, az ottani események.

vasarnapihirek.hu