L. Ritók Nóra, a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány vezetője, minden létező fórumon fellép a nyomor újratermelődése ellen. Nemrégen jelent meg Láthatatlan Magyarország című könyve a hazai gyermekszegénységről. 

L. Ritók Nórával a Magyar Narancs készített interjút.

A szakember mondatainak ilyenkor karácsony időszakában különös súlya van. Valószínűleg hiú ábránd, hogy a Fidesz hatalmasságai hamut szórnak a fejükre, s az ünnepi fények alatt fogadalmat tesznek a szegénység csökkentésére, a gyermekéhezés felszámolására.

A pedagógus meggyőződése, hogy a kríziskezelés nem elégséges, fejlesztő segítségnyújtással lehet valamit tenni az örökölt tehetetlenség ellen:

“A generációs mélyszegénységben élőknél azt látom, hogy a családból semmi olyan tudás, képesség vagy akár hit nem jön, ami más útra indítaná őket, és az iskolarendszer is érintetlenül hagyta gyerekkorában ezeket az embereket.” /……. /  ”  Az a szülő, aki alkalmi feketemunkán szocializálódott, nem tudja átadni gyerekének például a kötelesség, a felelősség érzését, ami egy munkahelyen természetes.”

Úgy látja, vannak uniós projektek, néha jönnek ismeretterjesztő, kulturális előadások, de anélkül, hogy utána járnának, az adott közösségnek mire lenne igénye:

“Az egyik faluban például egy éve vittünk egy egészségnevelési programot, amely rájuk volt szabva, az ő lehetőségeikre, élethelyzeteikre, amikor uniós forrásból jött egy egyszeri, megyei projekt: érkezett egy előadó, és az egészséges táplálkozásról beszélt, a szénhidrátok kerüléséről egy olyan közegben, ahol az anyagi lehetőségek miatt ez értelmezhetetlen.”

Szomorúan mondta, a mélyszegénységben élő emberek nem érintkeznek a magas kultúrával:

“Amikor először jött el Toldra, az alapítványhoz egy színházi társulat, a gyerekeknek, de a felnőtteknek is meg kellett mutatnunk, hogyan tapsoljanak az előadás végén. Innen az emberek moziba, múzeumba, vagy állatkertbe nem jutnak el egész életükben, nemhogy színházba.”  /……../  “A családjukban sohasem volt olvasási kultúra, nincsenek könyveik, nem járt nekik újság sem. Sajátos szubkultúra alakult ki a szegregátumokban, amit érteni kell, ha az ember segíteni szeretne.”

Tapasztalatai szerint a civilek véleményére a kormányzat nem kíváncsi. Aki szakpolitikai kritikákat mer megfogalmazni, azt ellenségnek minősítik:

” Minapi hír, hogy mekkorát csökkent a szegénység Magyarországon. Aki tagadja ezt a kommunikációt, az nem “jó” civil. Sokan inkább csendben maradnak. Mindenki túlélni igyekszik. A civilek is megtanulták, hogy akkor jók, ha nem jeleznek problémákat, ha befogják a szájukat és alkalmazkodnak. Így juthatnak forrásokhoz is a pályázatokon. Az utóbbi egy-másfél évben kialakult a jó civil és a rossz civil kategóriája.”

Meggyőződése, soha nem volt akkora  szegregáció az oktatásban Magyarországon, mint amekkora ma van. Az illetékesek szégyellik és elfedik, ezzel pedig tovább éltetik a bajt:

“Az uniós esélyteremtési programokba is csak azokat a családokat vonják be, akik partnerek, és az indikátorok könnyen teljesíthetők velük. Akiknek igazán szükségük lenne rá, azokat ezek a programok nem érik el. Ma már egymillió emberről beszélünk, akiknek azonnali segítségre van szükségük, ők azok, akik újratermelik a nyomort.”