Korábban azt szerettem, ha ez harmonikus egységet alkot, és nem kell legyűrnöm magamban semmit. Ha a mások iránt érzett felelősség terhe nem okoz dilemmát abban, hogy ki merjem-e nyitni a számat, vagy sem. Aztán kezdtem azt érezni, hogy nem lehet, mert másokat hozhatok rosszabb helyzetbe a személyes harcaimmal.

Nem volt ez jó, mert a korábbi énemhez képest túl sok kompromisszumot kellett megkötnöm. Mégis nyugtattam magam, hogy csak egy kicsit kell kibírni, és majd alakul a helyzet. A morazilálás viszont állandó része lett az éjszakáimnak.

Aztán a túlélés érdekében tett kompromisszumok mellé jött más is. Nem afféle egyet nem értések, ezekkel sosem volt bajom, hanem az egyből támadások. Eleinte betudtam egyéni túlkapásoknak. Azt gondoltam, a saját egyéni frusztrációikat kompenzálják így, akik próbálnak legyűrni, vagy legalább megalázni. De egyre több lett. És nemcsak felém, hanem mindenki felé, mindenért, minden területen. A közhangulat részévé vált a támadás, a visszatámadás, a megalázás, a gyűlölködés.

Nem vigasztalt, hogy mindenhol ez van. Hogy nem ellenem, ellenünk irányul, hanem általános.

Amikor elkezdtem ezt a munkát, és megtapasztaltam a konfliktusrendezésnek azt a módját, amit a szegregátumokban gyakran lehet látni, emlékszem, abban a hitben voltam, hogy ez csak itt van így. Akkor még azt hittem, ez valami olyan a szegénységhez, a tanulatlansághoz kötődő szocializációs valami, ami ellen küzdeni kell, mert a társadalmi befogadás egyik záloga lehet, ha tudunk rajta változtatni.

Ma már másképp látom. Azt látom, ez nem iskolázottságtól függ. Még a szavak szintjén sem. Az emberi gesztusok szintjén meg pláne nem. Félelmetes párhuzamokat tudtam és tudok ma is vonni megnyilvánulások és viszonyulások között, társadalmi pozíciótól, földrajzi helytől, tudásszinttől függetlenül.

És mivel látom, megtapasztalom, hogyan lép át egy pillanat alatt a verbális agresszió fizikaiba, azt hiszem, joggal félek is. A jövőtől.

Minden nap, a parlamenti közvetítésektől a médiamegjelenésekig, az utcán ismeretlenek között kialakuló konfliktustól a facebook kommentekig érzem, ahogy csúszunk lejjebb. Azt hiszem, ezek mutatják mindennél erősebben, hogy a szociális készségek, az érzelmi intelligencia fejlesztésére lenne a legnagyobb szükség. Közvetlen és közvetett eszközökkel az oktatásban, a mindent befolyásoló médiában, és a politika hatalmi mintaképző szerepében is. Mert a béka feneke alatt vagyunk.

Tisztelet persze azoknak, akik még őrzik a lelkükben azt, amitől emberek vagyunk.

L. Ritók Nóra