Most megint ránk és a lengyelekre figyel a világ, mint 1989-ben. Képesek leszünk-e végre az egyeduralmi rezsimek bástyáit ledönteni? Ehhez most adottak a külső feltételek: Európa és Amerika az ellenzéki összefogás és közös miniszterelnök-jelöltje mellett áll. Magyarország 1989-ben élt a történelem adta rendkívüli idejével: békésen rendszert váltott. Demokráciát kezdett építeni diktatúra helyett, Nyugathoz csatlakozott Kelet helyett, főutat választott mellékút és zsákutca helyett. Az első húsz évben a rendszerváltó elit sokat hibázott, jelentős részét elpazarolta a kegyelmi időszaknak, de mégis elmondhatjuk: jó irányba tartott rosszul. Az elmúlt évtizedben ismét rendszert váltottunk: immár rossz irányba, zsákutcába megyünk teljes sebességgel. A 89-es rendszerváltás utolsó, és a 2010-es rendszer (vissza)váltás első nemzedéke magánérdekű bűnöző autokráciát épít jogállami demokrácia helyett, Kelethez csatlakozik Nyugat, a nemzeti elzárkózás zsákutcáját választja a világ főútvonala helyett. A személyes egyeduralkodó és politikai-gazdasági családja, klánja elrabolta, elpazarolta a magyar nemzet anyagi forrásaival együtt azt a történelmi időt, évtizedet is, amikor e nemzet szabadabb, egyenlőbb, szolidárisabb lehetett volna, amikor felzárkózhatott volna a fejlett világhoz.

Három ciklus kormányzása után elkészíthető a rendszer leltára. Bűnei közé nemcsak az tartozik, amit tett, hanem az is, amit nem tett. Amit tett, az az ország kirablása. Amit tett, annak közvetlen eredménye a túlfűtésből származó inflációs válság. Amit tett, annak következménye a járvány 40 ezer halottja és számtalan betege. Amit tett, az természeti és épített örökségünk rombolása. Amit tett, a szegények, a peremen élők és segítőik megalázása. Amit tett, az megbocsáthatatlan.

Minden lehetősége megvolt rá – volt európai és saját forrása, volt ideje –, hogy tegyen a társadalmi rétegek közötti és a térbeli egyenlőtlenségek felszámolásáért, a szegények felemeléséért, a középosztály helyzetének stabilizálásáért – nem tette meg. Közelebb kerülhettünk volna Ausztriához, a fejlett Európához, nemcsak a nemzeti jövedelmünk, hanem az infrastruktúránk és digitalizációnk révén, az embertőkébe történő befektetésünk, intézményi-szervezeti reformjaink által – nem kerültünk közelebb. Elindulhattunk volna a környezet védelme, a gazdaság kizöldítése útján – nem tettük meg. Teremthetett volna a jogállami és emberközpontú, tiszta és hatékony központi és autonóm helyi digitalizált kormányzással „jó kormányzást” – nem teremtett. Mintát adhattunk volna a kelet-európai országoknak, hogyan kell élni a szabadsággal, véghez vinni a modernizációt, építőn együttműködni egymással – példát adtunk az emberi jogok korlátozására, a történelmi visszalépésre és az akadályozó vétópolitikára. Lehettünk volna a béke, a konszenzus, a biztonság és a szabadság szigete a nemzetközi káosz idején, helyette a káosz előidézői lettünk, a konfliktus, a kiszámíthatatlanság és az ezer apró elnyomás mocsárvidéke.

Mit tettél? Mi a teljesítményed? – kérdezzük az évtized urától. Hozzáadtál vagy elvettél ettől a társadalomtól? S a leltár készítői a világban, a történelemben, ahol a nemzetek vezetőinek teljesítményét számba veszik, kizárólag mínuszjeleket írnak a 2010-es évek magyar vezetőinek neve mellé. Arra használták fel tehetségüket és erejüket, hogy romboljanak és ne építsenek, hogy elvegyenek és ne hozzáadjanak. A maguk érdekét nézték, s nem a nemzetükét. Ebben a zsákutcás rendszerben nincs jövője Magyarországnak, nincs perspektívája a magyar fiatalnak, nincs teljesítmény elismertsége, tisztelete a dolgozónak, nincs biztos és nyugodt öregsége a nyugdíjasnak. A család, a klán áll a politikai, társadalmi és gazdasági konvergencia, felzárkózás útjában. Miattuk nincs tisztességes szövetségesünk a világban, s miattuk néznek gyanakvással minden magyarra.

Elmulasztották az ellenzék pártjai is a maguk történeti idejét. Egy évtizedre volt szükségük ahhoz, hogy megértsék: össze kell fogniuk, közös jelöltekkel, programmal, kormányképes alternatívával kell a parlamenti és önkormányzati választásokon elindulniuk. Egymás elleni háborújuk közepette magukra hagyták választóikat a jogállami intézményekért, a szabadságjogokért, a jobb életért folytatott küzdelmükben, képtelenek voltak egy másik rendszer hiteles és követhető jövőképét felvázolni, kormányképes szereplőket kinevelni. Ebben súlyos felelősség terheli a magyar politikai elit mellett a gazdasági, a szellemi és a médiaelitet is. Megbuktatták saját kormányképes jelöltjeiket. Nem véletlen, hogy az évtized fő mondásává vált: Orbán Viktornak nincs alternatívája (OVNA).

Most megint ránk és a lengyelekre figyel a világ, mint 1989-ben. Képesek leszünk-e végre az egyeduralmi rezsimek bástyáit ledönteni? Ehhez most adottak a külső feltételek: Európa és Amerika az ellenzéki összefogás és közös miniszterelnök-jelöltje mellett áll. Orbán Viktor támogatója Putyin és a Türk Tanács. Orbán nemzetközi szövetségesei egymás után megbuktak. Az EU egyértelművé tette, hogy az Orbán-kormány nem részesülhet az Újjáépítési Alapból, mert tisztességtelenül bánt az eddigi európai pénzekkel. Amerika fontolóra vette az Orbán-klán ellen a Magnyickij-törvény alkalmazását, vagyis az oligarchák számláinak befagyasztását és utazási tilalmukat.

Itthon létrejött két alapvető feltétel: megteremtődött az ellenzéki egység és minden vita, veszekedés ellenére fennáll, és aligha megy szét a választásokig. Demokratikus előválasztáson megszületett az ellenzék miniszterelnök-jelöltje és egyéni választókerületi jelöltjei. Ha igaz, kiegyezés született az egységes listában is. A másik oldalon, a hatalompártban nincs semmiféle demokrácia, senki nem kíváncsi saját választóik véleményére. A kétharmadot négy, bűncselekménnyel megvádolt képviselővel tartják fenn. Orbán azt tesz, amit akar, pártja kussol.

A választás – akarjuk, nem akarjuk – három kérdésen dől el. A világjárvány szörnyű magyarországi következményeit 2022 tavaszán számon fogják kérni a választók. A rendszer kiszolgáltatta, cserben hagyta polgárait, az egészségügyben dolgozókat, kirabolta önkormányzatainkat, miközben a klán a saját zsebét tömte a lélegeztetőgépekkel, a kínai vakcinákkal stb. szerzett haszonból. Ma halálos csend van. De orvos és ápolónő, Covid-beteg és a halottak hozzátartozói, tanár és óvónő, polgármester és katona, mind-mind tudja, hogy mit tettek, mennyire nem érdekelte őket a kisemberek sorsa. Orbán meg fogja tanulni: habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr.

Nem lehet észrevétlen és büntetlen 12 éven keresztül kirabolni egy országot. Ha van sorozatgyilkos, akkor van sorozatrabló is. És a mi családi sorozatrablónk fényes nappal, dicsekedve követte el rablásait. Egy kastély is sok, de 14 a trónörökös, marbellai párnak! Elfoglalni a Balaton és a Velencei-tó néhány üdülőjét, kikötőjét se semmi, de megszerezni az egész Balaton-partot, a Velencei-tavat! Ellopni az európai pénzek harmadát is ronda dolog, de az egészet: minden pályázaton mindig nyerni!? Amerre a szem ellát, az Orbán-klán birtokai húzódnak. És ne gondoljuk, hogy nem rabolja ki a saját tulajdonos középosztályát, saját választóit! Nincs olyan stratégiai ágazat, nincs olyan szolgáltatás, ahová be nem települtek. Nem száz-, hanem ezermilliárdok halmozódtak fel egy kézben. "Én már nem Magyarországra, hanem Orbán-országba megyek hozzátok" – mondja lengyel barátom. Kíváncsian várom, hogy mit válaszolnak majd a helyi hatalompárti jelöltek arra az egyszerű kérdésre: Kié ez a kastély? Kié ez a bank? Kié ez a szálloda? Kié itt minden? Mészáros és Tiborcz néven a miniszterelnöké, a többi néven a kláné. Miközben minket válság sújtott, te gazdagodtál! Mennyit kaptál azért, hogy a szemünkbe hazudj!

Az inflációs gazdaság tönkreteszi a társadalmat, s az Orbán-rendszer benzinnel oltja a tüzet. A tartós inflációs válságot az Orbán-rendszer évek óta túlfűtő gazdaságpolitikája idézte elő, ehhez járultak a külső körülmények. Ezt a brutális áremelkedést tovább erősíti a választási pénzszórás, a tűz benzinnel öntözése (Surányi György kiváló hasonlata). Elég a miniszterelnök-jelöltnek és az egyéni jelölteknek kiállni a piac, a bolt elé és megkérdezni az arra járót: mit tud venni és mennyiért a jövedelméből. Nincs az a sokgyerekes háziasszony, kisnyugdíjas, taxisofőr, kisvállalkozó, aki ne tudná, mekkora tragédiát okoz az árak emelkedése.

Az ellenzéknek most kormányképes alternatívát kell nyújtania. Reformokat ígérnie és kidolgoznia az egészségügyben, az oktatásban, az önkormányzati autonómia visszaszerzésére. Négy évet betöltő antiinflációs bér-, nyugdíj- és adópolitikát felkínálnia. Hiteles miniszterjelölteket állítania. A történelmi idő újra itt van. (Népszava)