Lajos bácsiék

Édesapám egyik leánytestvére és férje tanyán éltek. Két fiuk, és 18-20 hold földjük volt. Szép nagy udvar, virágoskert, mert virágoskert nélkül nem volt tanya. Nagy szérűskert, istállók, egy hatalmas bernáthegyi kutya. Lajos bácsiék sokkal idősebbek voltak, mint az én szüleim, a gyermekeik is 8-15 évvel öregebbek nálam. Köztük is jelentős volt a korkülönbség. Nagyon tehetséges fiúk voltak. Ha nem oda születnek az egyik biztosan olimpiai bajnok, sportoló, a másik feltaláló gépészmérnök lehetett volna. Szerettem hozzájuk menni, de erre nem volt túl sok lehetőség, mert messze laktak. Lajcsi az idősebb, alacsony 165-166 centi magas lehetett, 55-60 kilós. A 105 kilós csillekerekeket, mint a pelyhet emelgette. Megtanulta a birkózás, illetve a dzsúdó valamelyik válfaját, és búcsúk, cirkuszok alkalmával fogadásból kiállt a nála sokkal nagyobb, súlyosabb birkózókkal. Mindig győzött. Híre is ment a kis tűzgolyónak és később már nem álltak ki vele. Laci, a fiatalabb, működő modelleket készített és különböző elektronikai dolgokat, többek között működő versenyautót, repülő modellt és rádiót is.

Úgy emlékszem a kötelező beszolgáltatásnak eleget tettek, de jöttek az újabb behajtók és hozzájuk is elmentek. A férfiak a kapuba kiállva azt mondták,

- Itt má nincs sömmi.
- No, majd mi megnézzük.
- Itt osztán nem!

Megpróbálták félrelökni a gazdát és a fiúkat. Ezek nem engedték.

Ide mégégyször be ne tögyék a lábukat, mert baj lössz.

Jöttek hamarosan egy személykocsival, de már négyen. Ők is hasonlóképpen jártak, de elcsattant már néhány pofon is.

Pár nap múlva egy teherautó katona fogta el őket. Iszonyatosan megverték a férfiakat. Lehet, hogy ez csak legenda, a valóság talán sokkal prózaibb lehetett, de én így emlékszem az elmondásokból. Lajos bácsi úgy három évig volt „benn”.Amikor hazajött kikötötte a bernáthegyi kutyáját és agyonütötte.

Azért-e, mert nem védte meg a családot, vagy azért, mert nem tudott volna eleséget adni neki, vagy csak egyszerűen elborult az elméje, nem tudni. Nem sokkal később meghalt. Tán a sok verés, az egészségtelen börtönök? Nem tudni. Lajcsi háta olyan lett, mint a makadámút a szeges korbácstól. Ötvenhatban szabadult. Nem indított ő „keresztes háborút” a börtönőrei, az elítélői ellen, vagy nem mondta. Tátott szájjal hallgattam a börtönélményeit.

Amikor begyüttek hozzám, a cellába, kinéztem eggyet magamnak, azt jó elkalapáltam. A többi üthetött, addig, amíg elájultam, de nem marattam adós, eltörtem valemilyét.

Bizony nem maradt azért nyomtalan a sok verés sem. Ez a nagyszerű sportember, bár szenzációsan tartotta magát még hetven évesen is, a verések okozta törések miatt a kényszerűen összeforrt csontok, nem sok nyugodt éjszakát hagytak neki.

Laci valamilyen gépészeti szakiskolát végzett végül is. Amikor utoljára nála jártam, egy nagy műhely, esztergapaddal és számtalan számomra ismeretlen géppel volt teli, és nagy megbecsülésnek örvendett a faluban és a környéken precizitása és mindenhez értése, „problémamegoldó” készsége miatt.

Most látom csak világosan, hogy több generáció szükséges a derékba tört életpályák kiheveréséhez, de vannak sebek, amik sosem gyógyulnak. Lajcsi tolókocsiba került élete utolsó szakaszában. Akkor sem volt egyszerű eset. Mondják, egyszer az öregotthonban nem tért ki eléggé egy másik öreg, tán hozzáért a tolókocsijához. Úgy megcsapta, hogy elterült az illető. Volt is belőle kisebb botrány.

A két testvér utódok nélkül, a nyolcvanas évek elején pár hónap különbséggel ment el, vagy véletlenül, vagy a bántalmazások miatt.