A Hetek interjúja az atv.hu-n.

A napokban tértél vissza Szíriából, ahol ötvenezer dolláros vérdíjat tűztek ki a fejedre. Ez egy személyre szóló „elismerés”, vagy a nyugati mivoltodnak szól?

– Természetesen nem vagyok „privilegizálva”, ez nem név szerint nekem szól, hanem a nyugati újságíróknak, illetve már az oroszoknak is, mióta az ő haderejük is megjelent a térségben. Az emberrablás egyébként nagyon régi biznisz a Közel-Keleten, illetve Afganisztánban is, és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az Iszlám Állam katonái nyuszijelmezbe öltözve várják az embert a sarkon, és elrabolják. Ott, ahol 300 dollár a havi fizetés – ha egyáltalán van munka –, ennyi pénz szinte bárkit potenciális emberrablóvá tesz.

Mire az elrabolt személy eljut az Iszlám Államig, négy-öt bűnszervezet kezén megy keresztül, amelyek megvásárolják egymástól.

Ezt a fenyegetést minden esetben komolyan kell venni, ugyanis – ahogy az orosz kollégákkal fogalmaztunk – nagyon nem szeretjük a narancssárgát, mert nem áll jól.

Miért kell ilyen veszélynek kitenni magad?

– Régóta élek a Közel-Keleten, és megszoktam, hogy mindig a helyszínről jelentkezem. Így lehet a leghitelesebb képet adni arról, hogy mi történik az adott helyen. Magyarországon például különböző narrációk harcolnak egymással, sokan a politikai hovatartozásuk alapján ítélik meg a menekültkérdést vagy a szíriai konfliktust. Mivel megvannak a kapcsolataim, arra gondoltam, hogy meg tudom mutatni, milyen a háború, hiszen ha ezt látjuk, akkor árnyaltabb véleményt tudunk megfogalmazni, és nagyobb az esély arra, hogy az előbb említett kérdésekben konszenzusra jussunk.

Gondolom, azért sok minden megfordul a fejedben, amikor egy adott konfliktuszónába utazol. Mire és hogyan szoktál felkészülni?

– Persze, indulás előtti éjszaka rengeteg minden átfut az agyamon. Mindenki így van ezzel, akinek van vesztenivalója, de azért van munkám, mert én vagyok az a srác, aki odamegy, és meg tudja csinálni.

Mindig eszembe jut George Patton tábornok Dávid-parafrázisa: „még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek, mert én vagyok a legkeményebb a völgyben”. 

Természetesen, ha valakinek nincs esze, abból nem lesz veterán haditudósító. És itt most nem csak a sisakra meg a négyes erősségű golyóálló mellényre gondolok, ami megvéd még a 762-es páncéltörő lövedéktől is. A Közel-Keleten legalább ilyen fontosak a megfelelő kapcsolatok. Például soha nem szállok be olyan autóba, amelynek a sofőrjéről nem küldök el egy fényképet a kapcsolattartómnak, és nem közlöm vele, hogy hova indulunk. Arra kell felkészülni, hogy ez egy ellenséges környezet, ahol senki sem a barátod.

Van olyan lehetőség, amire már te is azt mondod, hogy ezt nem vállalom?

– Nyilván van, de az ember nem mindig tudja előre pontosan megítélni, hogy mire vállalkozik.

A legutóbbi szíriai utunkon, miközben éjszaka a szíriai Kobaniból tartottunk vissza Kameslibe, a sofőrünk hangosan magyarázta a telefonba, hogy négy újságírót visz az autójával. Mondtam az orosz kollégáknak, hogy kapcsoljuk be a GPS-t, és ellenőrizzük, merre tartunk. Jól tettük, mert a sofőr rendszeresen megpróbált letérni az útról, fogalmunk sem volt, hogy miért. Minden kísérletnél hangosan ordibáltunk vele, hogy maradjon a megbeszélt útvonalon.

Említetted, hogy a helyszínen lehet megismerni a valóságot. Szíriában mire jutottál?

– Szíriában egy brutális háború zajlik. Kobani egy 200 ezres város – volt. Az ember már nem is a lebombázott, hanem az épen maradt házakra csodálkozott rá. Nem hiába titulálják a várost „Kobanigrádnak”. Akik ilyen válságzónákból elmenekülnek, azok nem migránsok vagy gazdasági bevándorlók, hanem menekültek, akik próbálják megóvni a saját és családjuk életét – bármit is mond a magyar kormánypropaganda. Az már egy másik kérdés, hogy ezek a menekültek miért éppen az utóbbi hónapokban indultak meg tömegesen Nyugat-Európa felé. Mint ahogy az is súlyos probléma, hogy

elérték azt a kritikus tömeget, amellyel gyakorlatilag megbénították az Európai Unió határőrizeti rendszerét.

Ráadásul a bevándorlók integrálása eddig sem működött Európában, amit semmi sem bizonyít jobban, mint hogy az Iszlám Állam soraiban rengeteg európai állampolgár harcol. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az életét mentő anyuka meg az ötéves gyereke az ellenségeink lennének; aki így gondolja, annak nincs szíve. Aki viszont hagyná, hogy ezek az emberek tömegével bóklásszanak a kontinensen, annak meg agya nincs.

Te tíz éve élsz a Közel-Keleten. Mit gondolsz, lehetséges ezeknek a tömegeknek az integrációja?

– A Közel-Kelet társadalmaira a szektáriánusság jellemző, ami alatt azt értem, hogy tűzzel-vassal védik a saját kultúrájukat, ellenállnak a kulturális keveredésnek. Kairóban élek, ahol ha valaki bemutatkozik neked, már a nevéből tudni fogod, hogy egy kopt kereszténnyel vagy egy muszlimmal van dolgod. Ha egy muszlim férfi kopt nő iránt érdeklődik, abból „botrány van”, ha viszont kopt férfi és muszlim nő között jön létre kapcsolat, az egyenesen lincseléshez vezet. Tökéletesen átjárhatatlanok a közösségek. Mindez teljesen idegen a liberális demokráciát gyakorló Európától.

Integrálni ezért csak úgy lehetne, ha világosan megmondanánk, hogy mik az elvárások, és ezeket kikényszerítjük.

Mint ahogy a franciák előírták, hogy állami hivatalba nem lehet vallási szimbólummal belépni. Ebben viszont kódolva van a feszültség. Bár én liberális fiú vagyok, meg tudom érteni azokat a konzervatívokat, akik féltik az európai kultúrkört. Franciaországban már előfordul, hogy megdobálnak miniszoknyás részeg lányokat, akik éjszaka rossz útvonalon mennek haza. London bizonyos kerületeiben pedig a saria bizottságok éjszakánként botokkal járőröznek. Ha egy ilyen saria bizottságot felállítanának a Rákóczi téren, nekem is kinyílna a bicska a zsebemben.

Ha ezt a problémakört az európai kormányok nem tudják megoldani, akkor sajnos bekövetkezhet azoknak a szélsőjobboldali pártoknak a soha nem látott előretörése, amelyek fő ideológiai vezérfonala az idegenellenesség és az iszlamofóbia.

Úgy tűnik azonban, hogy ezek a pártok nem a faji alapú kirekesztést, hanem egyfajta kultúra- és valláskritikát képviselnek, ami inkább önvédelmi reakció. Azon persze lehet vitatkozni, hogy ennek hangneme és stílusa milyen, de rasszizmust meg fasizmust kiáltani túlzás, nem?

– Engem ennek a gyakorlati oldala érdekel: itt törvények fognak születni az európai kultúra védelmében. Kérdés, hogy ezek milyen törvények lesznek. Számomra úgy tűnik, hogy

a nyugati szélső­jobboldali pártok nem az integrációt akarják kikényszeríteni, hanem tömegeket akarnak kirekeszteni. Márpedig a kirekesztés, a periféria-lét haragot és dühöt szül,

ahogy ezt a párizsi zavargások során is láttuk.

Nemcsak újságíróként, hanem íróként is dolgozol. 2013-ban jelent meg egy novellásköteted Az ördög egy fekete kutya címmel, amelyben közel-keleti élményeidet foglalod össze. A könyvet angol nyelvre is lefordították, kiadták az Egyesült Államokban, és megjelenés előtt áll az Egyesült Királyságban és Indiában. Mire tapintottál rá, hogy ilyen nagy az érdeklődés a kötet iránt?

– A novelláim arról szólnak, hogy hogyan üresedik ki a világ, és hogyan szűnnek meg az alapvető értékek. Nemcsak a háborús övezetekben, hanem mindenhol, Európában is. 1980-ban születtem, és úgy nőttem fel, hogy az emberi élet hihetetlen nagy érték. Ma meg, ha megölnek tizenöt embert valahol, annak szinte már nincs is hírértéke. Az angolszász kultúrában Hemingway ágyazott meg annak a stílusnak, amit én is igyekszem képviselni anélkül, hogy a mester epigonja lennék. Ő még lelkesedett, hitt abban, hogy az ember nemes, hogy el lehet ugyan pusztítani, de megtörni nem lehet. Talán erre is visszavezethető a siker, de persze jó az ügynököm is. Mire ez az interjú megjelenik, már az Egyesült Államokban leszek egy kéthetes könyvbemutató körúton.

Hetek / Sebestyén István

atv.hu