Szeretek ilyen pedagógusokkal beszélni. A hangjukból érzem, a közelükben van esélye a gyereknek. Bármelyiknek. De azt is érzem rajtuk, hogy mennyire magányosak. A környezetüket általában már aláásta a probléma, többnyire minimum közömbös, „letudó”, de sok helyen elutasító, hibáztató, gyűlölködő lett a tantestületi attitűd a leszakadó térségek szegregálódó iskoláiban. Akik még hisznek, nagyon kevesen vannak, és nincs, akivel beszélhetnének szakmai kérdésekről. Nincs, aki pozitívan megerősítené őket. Megdöbbentem, mikor egyikükkel jót beszélgettünk az órai feladatokban rejlő fejlesztési lehetőségekről, és a végén elsírta magát. Merthogy ő már évek óta nem tudott így beszélgetni senkivel. Elgondolkodtam, milyen rettenetes lehet neki bemenni nap, mint nap dolgozni oda, ahol ennyire egyedül van. És azon is, hogy vajon meddig lehet azt így bírni?

Pénteken azt mondta nekem valaki, hogy akik még normálisan foglalkoznak ezekkel a gyerekekkel, ők mind megszállottak. Mert ezt már csak ők tudják csinálni.

Persze megtalálnak más kollégák is. Akikből csak a keserűség folyik. Panaszkodnak, és bizonygatják, mennyire tarthatatlan a helyzetük. Hogy ők nem erre vállalkoztak, mikor tanítani kezdtek. Nem ezeket a gyerekeket akarták. Hanem olyanokat, akiket támogatnak a szüleik a tanulásban,  „normálisakat”, motiváltakat, szép beszédűeket, tisztákat, kedveseket, tudásra éhezőket. Az ő jogaikat emlegetik, mintha a problémásak megfosztanák ettől a jókat, és ezzel őket is attól, hogy megfelelően végezhessék a munkájukat.

Nemrég azt kérdezte tőlem a felsőoktatásból valaki, vajon ők mit tehetnének, hogy javuljon a helyzet? Milyennek látom a jelenlegi szakemberképzést? Nos, nyilván mondtam, hogy fel kellene készíteni a pedagógusjelölteket arra, hogy nem minden gyerek csillogó szemmel, a tudásért rajongó arccal ül a tanteremben. Hogy vannak olyanok is, akik olyan közegből érkeznek, ahol az iskola üzenete nem értelmezhető. Tudniuk kellene már ott, a felsőoktatásban, hogy ma tömegével vannak, akik problémásak, akikért küzdeni kell, és nevelni, sokszor a szülő helyett is. Persze ehhez az elméleti oktatáson túl olyan gyakorlati terep is kellene, ahol az első pillanattól találkozhatnak ilyen gyerekekkel. Ahol megtapasztalhatják azt is, hogyan rúgja fel a gondosan megtervezett órát egy problémás gyerek, és megtanulhatják, hogyan kell az ilyen helyzeteken úrrá lenni. Megtanítani nekik, hogyan lehet együtt tanítani az SNI-t a többivel, segítség nélkül. Hogyan lehet kezelni egy agresszív gyereket az osztályban? Hogy mit csináljanak, ha a gyerek éhesen és felszerelés nélkül érkezik az iskolába?

Visszakérdezett: és hol vannak olyan pedagógusok, akik az ilyen iskolákban mentortanárok lehetnek? Igen, nagy kérdés ez is…Ehhez alaposan át kellene alakulnia a pedagógusmunka szakmai presztízsének. Hogy nemcsak a tehetséggondozó munka pedagógiai teljesítmény, hanem a felzárkóztató is.  Meg persze az is kérdés lenne, hogyan bonyolítják le a gyakorlatot fizikailag, hiszen ezek az iskolák többnyire nem a pedagógusképző felsőoktatási intézmények közelében vannak. Ki fizeti az útiköltségeket, a felmerülő szállásköltséget? És persze azzal is egyre bizonytalanabb vagyok, hogy a gyorsan romló helyzethez illeszkedő elméleti és módszertani tudás vajon ott van-e ma a felsőoktatásban? Megvan-e ez a tanártovábbképzésekben? Van-e átadható tudás a szegénység hozadékainak a kezelésére?

Ha kikerülnek a fiatal tanerők, nem ilyen iskolákba mennek. Nem igazán akarja közülük senki ezeket a gyerekeket tanítani. És náluk nem hiszem, hogy mindenre felkészítő lehetőség lenne a gyakornoki idő. Ezekben az iskolákban, az eszköztelenné váló pedagógusok ugyan miféle módszertani tudást adhatnának át neki? Ha jönne is bárki (bár nem teszik), hamar bedarálná a tantestület attitűdje. És lenne ő is hamar olyan, mint az idősebb kollégái. Elkeseredett, kiégett…és lassan elveszítené a szakmaiságát.

Persze erről nem a pedagógus tehet. Hanem a rendszer, ami így működteti az oktatást. Ami engedi, sőt, az egyházi iskolarendszer támogatásával erősíti is a szegregációt. Hiába állapítja meg a bíróság, hogy ez törvénytelen. Megy tovább minden, maximum látszatintézkedések történnek, de a helyzet nem változik.

Egyáltalán: van-e erről elég szó szakpolitikai szinten? Látják-e, mérik-e, követik-e a változásokat, melyeket a döntéseik idéznek elő? Szembenéznek-e reálisan a kialakult helyzettel?

Nos, nem hiszem. Legalábbis nem látom. Csak a változtatások bejelentéséről értesülünk. Most pl. újra a középiskolai oktatás átszervezéséről (átnevezéséről) hallani, miközben mindannyian tudjuk, hogy a gondok megoldását az általános iskolában kellene kezdeni. Vagy még hamarabb. De mindenképp komplexen kellene kezelni, hiszen az iskola hatását ezer dolog amortizálja le. És teljesen mindegy, hogy az alapkészséghiányos gyerek szakgimnáziumból, vagy technikumból esik ki 16 évesen. Amíg az általános iskola ott és abban az életkorban, mikor azt kellene, nem képes megtanítani megfelelően írni, olvasni, számolni és tanulni a gyereket, addig a középiskola nem tudja megfelelően felkészíteni őket a munkaerőpiacnak való megfelelésre. Addig nem lesznek belőlük szakemberek. A leszakadó térségekben élő gyerekekből biztosan nem.

Kétséges nekem az is, hogy egy új ösztöndíjprogram majd milyen változást hozhat?  A gyerekek nagy része, akiket az általános iskola végiggörget, szabadulva tőlük, nem is juthat az eredményei miatt az ösztöndíjprogram közelébe. A kisebb rész is nehezen lesz pusztán pénzzel motiválható. A feketegazdaság is elszabadult…a munkaerőhiány meg a korrupció egyengeti az útját. És ez sem támogatja ma a tanulási motivációt. A tanulás nélkül is megkereshető napi 8-10 ezer forinttal, amit egy építkezésen ma „zsebbe” megkaphatnak azok, akik mobilisak, nehéz felvenni a versenyt bármilyen ösztöndíjprogramnak.

Azt hiszem, a problémák eltussolása, a félrefordulás, és a mindenáron sikeresre kommunikált oktatás (és minden más) mellett az zavar a legjobban, hogy úgy döntenek róla, mint pl. egy szoba átfestéséről. Könnyedén, mintha nem is gyerekek, fiatalok életét határoznák meg. Most így, holnap úgy… hamis alapokra építve, madzagon rángatva gyereket, pedagógust.

Közben pedig elveszítünk egy generációt. Abból a társadalmi csoportból, akik egyre növekvő számban határozzák meg régiók jövőjét. Mellettük pedig, egyre inkább úgy látom, elveszítjük azokat a pedagógusokat is, akik ezeket a gyerekeket tanítják. Nem tudom, melyik tűnik el előbb belőlük, a szakmaiság, vagy az a humánus viszonyulás, ami nélkülözhetetlen a tanításhoz, de tény, hogy lassan mindkettő.

Hogy milyen jövőnk lesz így? Nagy kérdés. Jó oktatás nélkül nincs jövő. A veszteség pedig már óriási.

L. Ritók Nóra / A nyomor széle