Első, nem teljesen érzelemmentes nekifutásom eredményeként a következőt írtam kommentemben a kérdésre, mit köszönhetek a magyar miniszterelnöknek:

Tönkrement emberi kapcsolatokat, egy hazát, amely hontalanná tesz és nyomorba taszít... Egyelőre csillapíthatatlannak tűnő haragot és csalódottságot. Remete életet... és bosszúvágyat.

És bár őszinte voltam, e sorok írása közben is úgy érzem, hogy nem válaszoltam meg teljes részletességében ezt a kérdést. A kérdés csupán annyi, hogy hogyan lehetne kellően érzékletes mindez.

Ehhez pedig muszáj elvonatkoztatnom az érzelmeimtől. Sine ira et studio. Harag és elfogultság nélkül.

1989-ben mindössze négy éves voltam. A rendszerváltás némileg távoli eseményként hatolt a gyermeklétem burája alá. Miért fontos ez a kis nosztalgia? Utólag visszatekintve az életem másról sem szólt, mint nem ritkán bolond politikusok még bolondabb ígéreteit hallgatni. Mégis némelyiküktől – bár mára jószerével megrogyott piedesztáljuk – hallottam értelmes ötleteket is. Furcsa mód épp ezek az ötletek nem valósultak meg soha.

Mire tizenhét éves lettem, jó rálátásom volt a politikai folyamatokra. Nem tudom, kit lepett meg jobban az, hogy tudom, ki volt Grósz Károly, vagy az, hogy kik az egyes kerületek polgármesterei, engem, vagy kortársaimat. Ugyan milyen tinédzser foglalkozik ezzel?

Ellenben történelemből meglehetősen gyenge voltam. Hol érdekelt engem, ki mit írt alá, tett meg 200-300 évvel az én időm előtt. Megjegyzem, ezt utólag szégyellem.

A lényeg mégis az, hogy ott volt a politikában az az ember, aki valahogy soha nem lényeges dolgokról beszélt, mégis mindenki rá figyelt. Orbán Viktor. A kezdetben magát liberálisnak hirdető nagyszájú, önjelölt politikus. Kisiskolásként saját bőrömön tapasztalhattam meg a „nagyszerű” Nemzeti Alaptanterv nem kívánt hatásait.

Persze akkor még az én véleményem is csak olyan volt, mint az a bizonyos feketelyuk, ami mindenkinek van, mégsem érdekel senkit.

Így elsőként azért lehetek hálás Orbán Viktornak, hogy nívótlan oktatást sikerült rám erőltetni. És bár egyedül lennék vele.

A második kormányzat idejére olyan zavart politikai állapotot sikerült kiprovokálnia gondos kezeknek, amit csak nehezen tudtam értelmezni. Márpedig ha valamit utálok az az, ha valamit nem értek. Volt belőle bajom épp elég. A gazdasági válság csak egy újabb ürügy volt arra, hogy mindent a baloldal nyakába varrjon. Mert ugye mindenről ők tehetnek. Igaz, én magam sosem voltam baloldali párt tagja, de persze, mert két rossz közül mindig a kevésbé rosszabbat választottam, lényegében baloldalinak lettem kikiáltva.

2010-re már javában ment a hazaárulózás. Ezért külön „hálás” vagyok. Egész addig azt hittem, hogy alaptalanul hazaárulással vádolni valakit bűncselekmény, pedig csak helyi szokás. Mint minden vitát érv nélkül eldöntő kijelentés. Ez aztán a halott kommunikáció örök aduja.

És a barátok. Köszönettel tartozom azért, hogy annyira kevés időnk maradt egymásra, hogy bár egy városban élünk, jószerével a facebookon, lájkolgatjuk egymás unalmas posztjait. Azért is, mert más barátaim a politikai nézetük miatt szakították meg velem a kapcsolatot.

De hogyan háláljam meg azt, hogy egy barátomnak úgy kellett meghalnia, hogy a kórházban erős gyanú szerint meg se próbáltak segíteni rajta.

Megtanultam, hogy mindent lehet, csak akarat kérdése. De azt is, hogy ez csak akkor megy, ha Orbán szekerét tolod és elég mélyen belóg a nyelved.

Végül pedig a szűnni nem akaró éberségért, hogy napi 24 órában ugrásra készen kell feszülnöm, mert nem bízhatom a kormányban.

Végül pedig a szorongás az az ajándék, amit legszívesebben ezerszeresen adnék vissza Orbánnak. A gyomorideg, hogy idegen vagyok ebben az országban, ami valaha Magyarország volt.