Manapság a rászoruló emberekről szinte azonnal, mindenkinek a migránsok és a menekültek jutnak az eszébe. Ez nem csoda, hiszen aki Budapesten, vagy a déli határvidéken él, maga is rengetegszer találkozhat, találkozhatott velük. Pedig a szegények bizony körülöttünk élnek, s éltek mindig is. Csak éppen jóval észrevétlenebbül, mint azok, akik több ezer kilométert gyalogolva vesztegelnek a határok mentén.

Mi persze a saját megnyugtatásunkra néha adakozunk egy kicsit, mondjuk adunk a kéregetőnek egy százast, esetleg vásárolunk egy Fedél Nélkült, ha épp piros van és messze még a zöld, talán az adónk 1%-át is olyan szervezetnek adjuk, amely a szegényeket próbálja segíteni, netán mi magunk is összegyűjtjük néha a ruháinkat és a gyerekek megunt játékait egy dobozban.

De azért szólunk a gyerekeknek, hogy ne menjenek közel ahhoz a kisfiúhoz, aki miatt a múltkor is tetűirtásra kellett jelentkeznie az egész osztálynak. És alaposan kezet mosunk, ha alamizsnát adunk valakinek, s ő meg akarja szorítani a kezüket, mert csak ennyije van, egy kézfogása.

Nem vagyunk hibásak. Pedig milyen teátrális lenne most kinyilatkoztatni, hogy bizony ez a mi hibánk, mi, akik "jól" élünk, hagyjuk, hogy ők pedig ott, abban a fűtetlen, dohos, büdös, szörnyű...

Mea cuplpa. Hát persze.

Szegények azóta vannak, amióta rájöttünk, hogy nem jó szoros törzsközösségekben élni. "Neked mid van? Nemem ilyenem." Ezt szeretjük, ne is tagadjuk. Belénk van kódolva.

Szombaton gondoljunk bele egy kicsit ebbe az egészbe. Ne osztogassuk el a fizetésünket. Ne mondjunk fel a munkahelyünkön, hogy mától akkor kizárólag a jótékony civil segítőkkel járjuk majd az utcákat és a szegénynegyedeket.

Csak adjunk magunknak egy napot, amikor megköszönjük – bárkinek is - , hogy nekünk azért nem olyan rossz. Én így fogok tenni.

(Címlap: Forrás: pixabay.com)