Kíváncsiak lennénk, hogy mi lehet az oka annak, hogy a magát kétharmadnak képzelő többség hogyan magyarázza meg magának, azt hogy miért bocsátják meg választott vezetőjük legsúlyosabb erősen bűncselekményszagú baklövéseit, míg az ellenzék legapróbb tüsszentésére is „hazaárulást” kiáltanak.

Eddig a filozofikus gondolatmenet.

Ugyebár ismeretes a kormány állítása, miszerint a magánnyugdíj-pénztárak lenyúlásával felszabadult 3000 milliárd forint (elviekben) az államadósság fedezésére szolgált volna.

Ehhez képest azzal kell szembesülnünk, hogy az államadósság értéke mintegy 27,5 ezer milliárd forintra rúg. Ami egészen pontosan 7 ezer milliárddal több, mint a 2010-es kormányváltás megelőző év zárásakor volt. (a magánnyugdíj pénztári megtakarítással együtt ez az összeg majdnem 10 ezer milliárd)

Az egészben pedig az a legszebb, hogy ez az előzetes becslésnek közzétevője nem más, mint a kormány.

A Magyar Nemzet így kommentálta cikkében az esetet:

„Orbán Viktor 2011-ben még azt mondta, hogy az „államadósság nem közgazdasági probléma, hanem egy ellenség, amelyet ha nem győznek le, az ellenség győz le minket”. Tavaly a kormányfő még úgy vélekedett, hogy a „kívánatos állapot az, hogy ha ma 100 forint adósságunk van, akkor holnap 98 legyen”. Az államadósság nominális csökkentését hazánknak azonban nem sikerült elérnie, ma már minden magyarra – beleértve a csecsemőket és az aggastyánokat is – fejenként 2,7 millió forintnyi tartozás jut.”

Nem kis összeg belegondolva, hogy adózás mellett egy minimálbéren foglalkoztatott szerencsétlen ezt az összeget cirka 200 év alatt szurkolja le. Mert ugye az adóban ez csak egy külön nem.

Végső soron az államadósság nominális értékének ilyetén növekedése annyira lehet meglepetés, mint az, ha valaki a tökeit csalánhoz csapkodva csodálkozik, hogy nem simogató, selymes az érzés.