Szerveződik a fasisztoid jellegét egyre nyíltabban felvállaló (lásd a menekültek, a romák a bíróság elleni folyamatos uszítást; a Nemzeti Alaptanterv szélsőjobbos irányait) magyar kormány elleni nagykoalíció, azonban sűrűsödnek a viharfelhők a még létre sem jött politikai együttműködés felett – baloldaliként ennek fő okát egy másik „nagykoalícióban” látom.

A liberális erők ugyanis – ahogyan gyakorlatilag végig az elmúlt 30 évben – a baloldallal való együttműködést egyfajta „szükséges rossznak”, „történelmi tehertételnek” látják. Ennek gyökerei a múltba vezethetők vissza, és mindez a „kitörés napja”, valamint Budapest felszabadításának 75. évfordulója kapcsán jól látható módon a felszínre is került. A dolog lényege az az „antikommunista nagykoalíció”, amelyet a világháború után a nyugat-európai liberális és konzervatív politika hozott létre, és ebbe kényszerítették bele (persze többnyire nem nagyon volt ez kényszer) az európai szociáldemokráciát. Ez a cordon sanitaire kezdetben valóban szovjet, illetve oroszellenes volt, de jól érzékelhetően idetartozott minden, ami a posztszovjet blokkból származott, kivéve persze mindazok az irányokat, amelyek hajlandók voltak megkötni a hiper-liberális konszenzusokat (így például a SZDSZ, illetve kezdetben maga a Fidesz is). 

A közép-kelet-európai rendszerváltásokkal, vagyis a létezett államszocializmusok összeomlásával ez az antikommunista nagykoalíció aztán továbbélt, ám jelentése kiteljesedett. Valójában persze mindig is mindannak az elvetését jelentette, ami esetleg kritikusan viszonyulna a nyugati kapitalizmushoz, valamint a liberális demokráciához. Az antikommunizmus tehát egyet jelentett mindenféle (gazdasági/politikai/kulturális) rendszerkritikai lehetőség elvetésével, ám mindennek brutális következménye az lett, hogy a legitim rendszerkritika hiányába belebukott a liberális/konzervatív krédóhoz igazodó baloldal: a szociáldemokrácia odakozmált az antikommunista nagykoalícióhoz, a radikális baloldal felé (kevés kivételtől eltekintve) pedig lezártak a politikai rendszerek. 

Ma már látjuk, hogy a szörnyű politikai következmények mellett, ha lehet, a gazdaságiak és a társadalmiak még számottevőbbek, ugyanis a nagy középpártok elmulasztottak odafigyelni a globális kapitalizmust kritizáló hangokra, s ez a bolygó (lásd ökológiai- és klímaválság) és az emberek (lásd a sohasem látott mértékű egyenlőtlenség) parttalan kizsákmányolásához vezetett. 

A tragédia az, hogy a kiábrándult, félelemmel teli és nem utolsó sorban dühös tömegek egy másik régi/új „rendszerkritikai erőt” találtak maguknak: ez pedig nem más, mint az éledező (valójában mindig is jelen lévő) fasizmus. Magyarországon ezt a szerepet szisztematikus munkával és a konkurencia bedarálásával a Fidesz tölti be. Az „antikommunista nagykoalíció” – amely valójában mindig is a kapitalizmussal kritikus erőket volt hivatott távol tartani a politikai hatalomtól – tehát oda vezetett, hogy a baloldal meghatározó társadalmi csoportjainak nagy része (látható és átérezhető alternatíva híján) átvándoroltak a szélsőjobboldali erőkhöz. Nem véletlen, hogy az Orbán-rendszer ideológusai ma már „konzervatív forradalomról”, a „mindenre felhatalmazott többségről” beszélnek. Ha nem tudunk szabadulni ezektől a történelmi átoksúlyoktól, akkor előbb vagy utóbb össze fog omlani az Orbán-ellen ácsolt nagykoalíció. Az Orbán-rendszer nem verhető meg a társadalom alsóbb csoportjai nélkül, akiket pedig csak baloldali rendszerkritikus üzenetekkel és programmal lehet csak bemozgatni és visszaszerezni. 

A liberálisok és a mérsékelt konzervatívok valójában attól félnek, hogy ha kiengedik a kapitalista rendszerkritika szellemét a palackból, akkor azt nem lehet visszazárni. Én úgy vagyok vele, hogy a fasizmus szellemét kiengedni még veszélyesebb volt, különösen azért, mert bebizonyosodott, hogy a nyugati tőkés körökkel kiválóan képes együttműködni az Orbán-rendszer (ezt is nyilván nehéz feldolgozni egyeseknek). 

A hazai baloldal rossz stratégiát választ, ha a liberálisok térfelén szeretne labdába rúgni, ugyanis a liberális pártoké a városi középosztály felső és középső szegmensének nem kormánypárti része. Innen csakis bal felé található kivezető út, ha azonban a liberálisok a teljesen indokolatlan „antikommunista nagykoalíció” fenntartása miatt nem hagyják, hogy a baloldal „tegye a dolgát”, vagyis megpróbálja visszaszerezni az elveszett ideológiáját és társadalmi csoportjait (munkásság, a középosztály aló része és az az alatti, legkiszolgáltatottabb csoportok), akkor nincs lehetőség az Orbán-rendszer leváltására, és eszköztelenek leszünk a közelgő katasztrófával szemben. Mindez korántsem tekinthető kommunista politikának!

A dolog úgy áll, hogy amíg a liberális erők jobban félnek a (vélt) kommunizmustól, mint a kapitalizmus kritikájától (korántsem arról van szó, hogy antikapitalistának kellene lenniük!), addig ezt az ellentmondást az ébredező fasizmus kihasználja. A helyzetet súlyosbítja, hogy a fasizmus bizony nagyon is „jegyese a kapitalizmusnak”, és ez igen erőteljes optikai csalódást okozhat a liberális erőknek. Ezt láttuk a XX. században, és ezt látjuk most is: saját (vélt) antikommunizmusuk és az antikapitalistáktól való félelmük között őrlődnek. Ebből pedig csakis a szélsőjobboldal kerülhet ki győztesen. 
Ha 2022-ben összefogást akarunk, akkor ehhez a hazug „antikommunista nagykoalíció” széttörésén keresztül vezet az út.

A szerző jogász, politológus, az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának tagja 

Szerző: Antal Attila/nepszava.hu