Egyfelől, amennyiben azt anyanyelvén teszi, meglehetős tiszteletlenségről tesz tanúbizonyságot, hiszen – különösen egy kevesek által beszélt nyelv esetén – aligha várható el, hogy fordítás nélkül reagáljanak rá. Ezt a politológia és a politikai kommunikáció is „sportszerűtlennek” nevezi.

Megokoltnak tűnik hát a feltételezés, hogy Orbán legutóbbi, a kivétel nélkül gonosz nyugatnak szánt üzenete valójában egy (szándékosan) téves címre érkezik.

Másfelől ugyancsak a fentebb taglalt apropó és annak tükrében, hogy a nem orbáni, illetve nem autoriter hatalmak jelenlétében Orbán kényszeredett vigyorral húzza meg magát – amikor épp nem az ő számonkérése van napirenden – nála felkészültebb és szakmailag elismert társai mögött kullogva, arra enged következtetni, hogy semmiféle elégségesnek mondható terve nem maradt önmaga által lelkesen lerombolt megbecsülése visszaállítására.

A szokásos heti igehirdetésében már eddig sem tökéletes realitásérzéke teljes leépüléséről téve tanúbizonyságot, olyan elejtett kijelentésekre lehetünk figyelmesek, amelyeket érdemes jobban megvizsgálni.

Azt már megszokhattuk, hogy azok, akik a kormányt támadják, a bevett retorika következményeképpen Magyarország egészét támadja. Kényelmes megoldás, hiszen ez volt a bevezetése annak az arcátlanságnak, hogy ma már nem csupán tűrt, de kifejezetten divatos lett minden ellenzékit hazaárulással rágalmazni.

/Itt szeretnénk megjegyezni, hogy ilyen fajsúlyú vádak esetén, amennyiben az alaptalannak bizonyul, büntetés érte pont olyan súlyos, mint maga a bűncselekmény./

Orbán azonban immár első személyben beszél kormánya tetteiről.

„A Mol 25%-át úgy kellett visszavásárolnom az oroszok zsebéből.”

Bár magával a kijelentéssel vitatkozhatunk, hiszen ez a tranzakció legfeljebb is adófizetők pénzén történhetett – különös kitétellel arra, hogy Orbán máig tisztázatlan módon szerzett vagyonának teljes egésze gyaníthatóan adóforintokból tevődik össze – jól jellemzi a második Orbán-kormány működését is.

Az ellenzék kiszorítva, falhoz állítva, impotens módon kényszerül részt venni abban a politikában, aminek kultúrája híven idézi hűséges olvasónk Orbánról alkotott jellemzését: Félművelt és barbár. Részletesebben is levezeti.

„Nem tudatlan, mert megtanult sok mindent. A tudásának sajátos barbár felhasználási módja. A követői meg azt nyelik le, amit "szeretnek", sőt saját céljainak megfelelően ki is elégíti rajongói igényeit.”

Hogy ma itthon ne lenne leváltható Orbán, el kell ismernünk, komoly valószínűséget élvez. Egy ilyen megkésett vállalkozáshoz alkalmas népet sajnos választás útján sem lehet szerezni. Az vagy van, vagy – mint esetünkben – nincs.

Erre enged burkolt fenyegetése is következtetni, hiszen aki nem a Fidesz pártján áll, az csakis idegen hatalmak ügynöke lehet. Különös szavak ezek egy olyan uniós tagország vezetőjének szájából, aki máig tisztázatlan okokból pitizik Putyinnak.

Érdekes és egyben elkeserítő párhuzam, hogy ugyanezek a rágalmak hangoztak el 1989. december 25-én egy román tárgyaló teremben is. Igaz, akkor Ceauşescu már kijelentései – ha ő ezt nem is fogta fel – üres fenyegetések voltak kivégzése előtt.