Ez sajnos nem azt jelenti, hogy rövid távon bízhatunk a béke megteremtésében, sokkal inkább azt vetíti előre, hogy a háború lezárása után milyen szövetségi rendszerek alakítják majd a nemzetközi politikát. Orbán Viktor egyetlen lényegesebb utazást tett az utóbbi napokban, és ez a szereplése elég határozott kontúrokkal rajzolta ki Magyarország helyét az orosz-ukrán konfliktus utáni időkre. Lényegében egyetlen fontos szövetségesünk sem maradt ugyanis, hacsak nem számítjuk ide Oroszországot. - írja a Szegedi Kattintós

Mondhatnánk, hogy a néhány napja megrendezett Qatar Economic Forum sztárja volt Orbán Viktor, de mivel a mezőny nem volt túl erős, ezért ez a minősítés nem lenne túl hízelgő a magyar miniszterelnökre nézve. Vegyük sorra, kikkel is került egy társaságba a kormányfő: Ott volt a konferencián a ghánai elnök, Nana Akufo-Addo, az eddigi paraguayi elnök, Mario Abdo Benítez, Garibashvili grúz miniszterelnök, Hasina bangladesi miniszterelnök, a ruandai elnök, Paul Kagame és Mohammed bin Abdulrahman Al-Thani katari kormányfő.

Orbán régóta próbál betörni a nemzetközi diplomácia élvonalába, ám bonyolult és sokszor követhetetlen világpolitikai fejtegetései már rég elijesztették azokat az államokat tőle, melyeknek jelentős befolyásuk van a globális folyamatokra, így jobbára a trampista mainstream környezetéből talál magának játszópajtásokat. Katarról is tudjuk, hogy nem az emberi jogok élharcosa, és a meghívott országok vezetői sem számítanak a liberális demokrácia elszánt híveinek. Ha belegondolunk, hogy uniós tagország miniszterelnökeként szinte hetente találkozhatna Orbán meghatározó európai, észak-amerikai és ázsiai országok vezetőivel, ez a felhozatal számára körülbelül a "megye kettőnek" minősül számára.

Erről kizárólag ő tehet, hiszen addig vívta szabadságharcát az Európai Unió és általában a nyugati identitás ellen, hogy végül már a visegrádi országok sem állnak szóba vele, nem beszélve arról, hogy már a populista, szélsőjobboldali olasz kormány sem kér belőle, mert nyíltan támogatja az oroszok ukrajnai agresszióját. Korábban írtunk arról, hogy Orbán végszükség esetére előkészített egy kijevi látogatást, de az ukrajnai vizit azóta sem jött össze. Úgy tűnik, hogy Katar most fontosabb úti cél volt, ahol jól beolvashatott a svédeknek, udvarolhatott Donald Trumnak, és kifejthette, hogy szerinte Ukrajna miért nem nyerheti meg a háborút.

Ez a példa is jól mutatja, hogy a magyarázatok és a tettek összefésülése csak olyan autokrata rezsimekben működik hatékonyan, melyekben a sajtó döntő hányadát a kormány irányítja.

Ha Orbán nem cipelné magával ebbe a kusza, minden józan logikát nélkülöző gondolatvilágba a saját pártelitjét, és nem mosná át saját kommunikációs gépezete segítségével a Fidesz szavazóinak agyát, azt mondhatnánk, hogy az idő majd eldönti, mennyi kárt okozott az ország nemzetközi elszigetelődése, de sajnos Orbán tetteit elsősorban a belpolitikai célok mozgatják, így ennek a felfogásnak a szörnyű hatásait a mindennapjainkban is tapasztaljuk. Orbán ugyanis még Katarból is haza beszélt, és mondott olyan morálisan szinte felfoghatatlan dolgot, hogy nem az a fontos, hogy ki kezdte a háborút, hanem, hogy minél előbb béke legyen.

Ha egy magyar választópolgár az Orbán iránti csodálatából táplálkozva elfogadja ezt az állítást, akkor lényegében minden háborús agresszort felment akár utólag is a háborús felelősség alól. Ha ezt tovább gondoljuk, akkor szerinte Hitler náci rezsimje esetében sem volt jelentősége, hogy ki kezdte a háborút. Ezt az állítást bizonyára nehéz lenne megmagyarázni a második világháborúban mintegy 20 millió embert vesztő oroszoknak, akik most lázasan próbálják megmagyarázni a tettüket, és úgy viselkednek, mintha őket érte volna támadás. Ez a példa is jól mutatja, hogy a magyarázatok és a tettek összefésülése csak olyan autokrata rezsimekben működik hatékonyan, melyekben a sajtó döntő hányadát a kormány irányítja.

Orbán tetteit már régóta nem értik az EU-ban, de a NATO tagországok is rácsodálkoznak olykor arra, amit a magyar kormány tesz. A magyar miniszterelnök egyéni ambícióinak megvalósításához szüksége volna erős szövetségesekre, ám a háborúval kapcsolatos nézetei miatt gyakorlatilag csak Oroszország és annak néhány szövetségese (Észak-Korea, Irán, Belarusz, esetleg Szerbia) támogatására számíthat. Ha azonban Oroszország veszít a háborúban, akkor lényegében teljesen magára marad a nemzetközi színtéren, így az általa irányított ország is diplomáciai és gazdasági mélypontra süllyed. És ez már a bőrünkre megy. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ne akkor zárd be a karám ajtaját, amikor már az összes ló elcsatangolt!” (Szegedi Kattintós)