Orbán viszkető tenyerekről
Nehéz értelmezni a miniszterelnök legújabb kinyilatkoztatását. A Kossuth rádiónak vasárnap reggel adott interjú meglehetősen kétértelműre sikerült. Bizonyára nem ez volt a szándéka, hiszen féltenivalója akad bőven és az elmúlt napok történéseinek tükrében ez aligha vitatható.
Így idézi az Index:
A miniszterelnök elmondta: "békés és derék keresztény embereknek is" viszket már a tenyere. "Erőpróba ez mindannyiunk számára."
Hogy vajon mely békés keresztény emberekről lehet szó, azt immár Bayer Zsolt példáján érdemes bemutatni, akinek alig burkolt fenyegetései ama bizonyos keresztényi hagyományokat és azok állítólagos tisztelőit új megvilágításba helyezik.
Mire volt mindez mégis jó? Orbán mániája, hogy rég ledőlt végváraink ormain, hadvezért játsszon, ugyanakkor a rettegett ellenségnek híre, pora sincs a brüsszeli, gomolyfelleges horizonton.
Nem is lehet ez másképpen, hiszen az Európai Parlament nem híve az itthon honos szokásoknak és nem funkcionális analfabétákat, hanem szakmailag elismert embereket helyez döntéshozó pozíciókba.
A nép egyszerű fia – aminek egyébként Orbán is vallja magát – persze gyakran beveti kételyeit a képzettség jelentette agilitás felől. Ezt úgy fogalmazza meg többnyire, hogy a „diplomás ember is lehet ostoba”.
Ezt készséggel hajlamosak vagyunk elfogadni annak tükrében, hogy Orbán Viktor is magasan képzett, ehhez képest arra használja demokratikusan (kölcsön)kapott hatalmát, hogy éppen a demokrácia hídját égesse fel maga mögött.
Bárhogy is, Orbán nem talált támadható felületet. A migránsok elmentek. Brüsszel város maradt, nem változott szélmalomból óriássá. Nem maradt más hátra – ellenséget kell találni –, saját népe a Nemzeti Együttműködés Rendszere égisze alatt megosztva belső konfliktusoktól gyengül.
A dilemma világos, ha az egyébként általa megvetett, jogaitól megfosztott, kommunistának kikiáltott ellenzéket megsemmisíti, azzal az ország adóbevételeinek nagyobbik részéről mond le. Mit jelent ez a nemzeti keresztény hívekre nézve? Hiszen Orbán és hatalma biztosítékaiként működő kegyeltjei luxusát fenn kell tartani. Ez olyan további adókat jelent, ami a jelenleg sem épp áldásos helyzetüket a teljes nyomorba dönti.
Ezt a problémát látnia kell Orbánnak is, de politikája az általa „levágott” fékek és ellensúlyok nélkül korrekcióképtelen. Szemléletes hasonlat lehet a dugóhúzóba került repülőgép amit egy olyan pilóta vezet, aki bár megszerezte jogosítványát, szándékosan nem vesz tudomást a tanultakról, a spirál egyre nagyobb forgásra kényszeríti a gépet, a szerkezet kritikusan megfeszül, és ahelyett, hogy ennek ellent akarna tartani Orbán, még jobban rásegít erre a forgásra. A föld pedig vágtatva közelít.
Végső soron ő és kegyeltjei bevetik a már annyiszor kijátszott adukat.
A felháborodó ellenzéket idegen ügynököknek kiáltja ki, provokátoroknak, akik a magyar függetlenséget veszélyeztetik. Akik behódolnak idegen hatalmaknak.
Azon túlmenően, hogy Orbán tagadhatatlanul Putyinnak fekszik le, ’89 decemberében szinte szóról szóra ugyanez hangzott el egy hadbírósági tárgyaláson Romániában. Nicolae Ceauşescu megtévesztésig hasonló fennhéjázó frázisokkal próbálta menteni maradék büszkeségét élete utolsó órájában.
Végső soron kénytelenek vagyunk egyetérteni a Decathlon ügyvezetőjével, aki nyílt levelében így fogalmaz:
„El kéne kezdeni építeni valami normális társadalmat. Együtt. És utóbbi nem egy politikai párt neve ebben a mondatban, hanem utalás arra, hogy egymásra fújva, egymást hergelve ez nem fog menni. Sőt: társadalmi katasztrófához vezet majd”
Közelít e katasztrófa, talán már el sem kerülhetjük.