Nem értem, mit képzelnek! Hogy merik! Egy emberöltő óta szívják a nemzet vérét, nem nyughatnak, és itt vannak most megint! Sose szabadulunk már meg tőlük?!

Viszont beszéljünk komolyan.

Meg vagyok lepődve. Avagy: meg vagyok villámcsapva.

Gondoltam és tudtam is, hogy egyszer mindenkiből elfogy a fantázia. Évtizedeket tölteni a frontvonalban nem könnyű móka, előbb-utóbb a legtehetségesebbek is elpilledhetnek az örökös harcban. Az emberekre is, a pártokra is igaz ez. Az olyan pártokra főként, amelyekhez hitből-lelkesedésből senki sem csatlakozik már. Ahol az újak jórészt csak zsoldosok és akarnokok, ott miből születhetne frissesség és kreativitás.

Hasonlítsuk össze egy 2002-es és egy 2017-es Fidesz-nagyrendezvény közönségének arcait. Kossuth tér tizenöt évvel ezelőtt, évértékelő idén februárban.

Az ezzel együtt sem jutott volna eszembe, hogy a semmiből előtűnt momentumosok meghökkentő-megrendítő poltikai győzelmére a nagy megfutamodáson túl összesen három betű lesz a mindent vivő válasz: SZDSZ. Ennyi. Nem több.

Szó bennszakad, hang fennakad.

Lehellet megszegik.

Talán Gulyás Gergely volt az első, aki az SZDSZ új ifjúsági tagozatát kezdte emlegetni, majd jöttek sorban a többiek – a fékezhetetlen agyvelejű G. Fodor Gábor tanulmánya szokásosan nagyot ütött –, hogy egykettőre felérjünk a csúcsra is. Orbán Viktor péntek reggel a Kossuth Rádióban: „Van egy szervezet, melyet nem az olimpia érdekel, hanem politikai párttá akar válni, ezért nem drága neki az álomgyilkosság. Ez itt az új SZDSZ, kis lökdösődés az MSZP-vel, aztán koalíció, erre kell felkészülni.”

Sírok. Meggyilkolták az olimpiai álmot. Koalíció az MSZP-vel. Könnyezek.

SZDSZ-ezni természetesen nem utolsó dolog. Szokásom nekem is. Úgyszólván mindig, amikor a közelmúlt szerencsétlen magyar történelméről elmélkedem. Fel sem sorolom, nincs itt annyi hely, hogy mennyi butaságot csináltak, mennyi kárt okoztak, minek mennyit ártottak – te jó ég – azok az idétlen szabad demokraták.

De mondom: akkor téma ez, amikor a kilencvenes és a nullanullás évekről beszélgetünk.

A nem annyira fényes múltról.

Hadd jelezzem ezúton: az SZDSZ elnyerte előbb a jutalmát, aztán a méltó büntetését is. Már ha jutalomnak tekinthető, hogy a maximumot egy Horn Gyulával, majd Medgyessy Péterrel és Gyurcsány Ferenccel végigvihető partneri kapcsolat jelentette számára – örök egérként az elefánt mellett –, amiből egyenesen következett a megszűnés és az eltűnés.

Az eltűnés időpontja: 2009–2010. Azóta közel egy évtized eltelt. A párt valaha volt szavazóinak maradéka a Demokratikus Koalíció tábora környékén keresendő.

Menet közben pedig felnőtt egy új generáció.

Amelynek mindez kétségkívül történelem. Amely úgy lett választókorú, hogy nem is sejti, ki a fene volt Kuncze Gábor vagy Pető Iván. Amely számára örökös miniszterelnöknek látszik Orbán Viktor. Amelynek esze ágában sincs választani azok közül, akiket a parlamentben lát. Amelyet nem feltétlenül izgat a politika, de a dolgok alakulását – a rendszer állapotát és mind irritálóbb sajátosságait – figyelve nemigen valószínű, hogy ez így is marad.

Attól tartok, őket nemigen sikerülhet megijeszteni az SZDSZ-esezéssel. Az álomgyilkosozással. A Nagykörúton belülizéssel és az ezzel szegről-végről adekvát sorosozással és még durvább kifejezésekkel sem nagyon lehetne.

Ez a generáció, jegyzem meg óvatosan, egy másik valóságban él. Köztünk szólva: az végül is jó hír, ha a Fidesznek és a miniszterelnöknek nyilvánvalóan fogalma sincs erről.

Szerző: Gazda Albert / mno.hu