Oroszország a rendszerváltás után. Primakov reformjai, a gazdasági-politikai útkeresés.

Primakov egyik legelső intézkedései közé tartozott, hogy kinevezze gazdasági tanácsadó testületének tagjait, megbízva őket egy kríziskezelő program kidolgozásával. A Gazdasági Tanács elnöke Prof. Leonyid Abalkin, a Moszkvai Közgazdasági Intézet igazgatója, további tagjai Prof. Dimitrij Lvov, az Orosz Tudományos Akadémia Matematikai-közgazdaságtani Intézetének munkatársa és Prof. Oleg Bogomolov.

Ezek a tudósok Jurij Maszljukovval együtt egy dirigista, ‘szociális piacgazdasági modell’ támogatói, és nem képviseltek semmiféle visszatérést a szovjet-korszak ‘parancsuralmi rendszeréhez’, ahogyan azt a liberális ellenzék beállította. Abalkin, például, a századforduló orosz gazdasági reformereinek, Szergej Witte hercegnek és Pjotr Sztolipinnak a nevét emlegette F. D. Roosevelt nevével együtt a New Deal kapcsán, mint olyan történelmi előzményeket, amelyek egy „poszt-monetarista” reform kiindulópontjai lehetnek. Az említett tanácsadók gondolkodásának történelmi előzményei visszanyúlnak Alexander Hamilton-Friedrich List-Henry C. Carey közgazdászok „Amerikai rendszerű politikai közgazdaságtanáig”, amelynek ők örökösei voltak.

Németország, a Szovjetunió felbomlása után, semmilyen poszt-szovjet rekonstrukciós programcsomagot nem készített, holott ez jótékony hatást 2 fejthetett volna ki a kelet-német gazdaság tekintetében. 1989-óta komoly, állami

szintű gazdasági segítség nem érkezet német részről a (spekulatív) magántőke beáramlásán kívül. Kohl kancellár és a német üzleti körök is kénytelenek voltak elismerni: az orosz válság, a német gazdaságra nézve is hordoz veszélyeket, sőt több kritikus hang is megszólalt a Nyugat helytelen orosz gazdaságpolitikájával kapcsolatban. Helmuth Kohl, volt kancellár szeptember 13-án a Bildzeitung hasábjain felajánlotta Primakov miniszterelnöknek, hogy „szívesen küld német pénzügyi és gazdaságpolitikai szakembereket, hogy segítsék az új kormányt gyakorlati feladatainak végzésében Emellett további jelek is arra mutattak, hogy Németország revideálja Oroszország-politikáját.

A Handelsblatt szeptember 9-i számában Alfred Steinherr, az Európai Beruházási Bank (az EU ‘házi bankjának’) közgazdásza szerint, Németország nagy történelmi lehetőséget szalasztott el, amikor annyi pénzügyi és gazdasági rekonstrukciós tapasztalattal a háta mögött nem játszott szerepet a ‘Nyugat’, un. Oroszország-terveinek kialakításában. Steinherr kritizálta az angolszász befektetési alapok befolyását, akik elősegítették a orosz pénzügyek és gazdaság romba dőlését a tőkepiac gyors liberalizálása és a rövidtávú spekulatív pénzműveletek feltételeinek kikényszerítése révén. Szerinte a németek orosz gazdasági programja stabil bankokat hozott volna létre a polgárok hosszú távú megtakarításaiból (egyes becslések szerint 20-30 milliárd dollár hever a lakosság ‘matracai’ alatt), amely alapja lett volna hosszú távú, szabályozott hitelkihelyezéseknek az orosz reálgazdaságba. Az IMF-nek az állami szerepvállalásról vallott ultra liberális elvei sok váltót a rossz irányba állítottak át az ország piacgazdaság felé való menetelése közben.

Hasonlóan látta a helyzetet Wolfgang Kartte, azon kevés Oroszországban dolgozó német gazdasági tanácsadók egyike, akik a német kormány által megszervezet, non-profit misszió keretében dolgoztak Moszkvában. A Der Spiegel magazin szeptember 14-i számában adott interjúban igen kemény 3 szavakkal illette az orosz ‘reform időszakot. Szerinte „a nyugati tanácsadókat kell okolni több olyan katasztrofális gazdaságpolitikai döntés miatt, amitől most az orosz nemzetnek szenvednie kell. Egyrészről a privatizáció teljes csődnek bizonyult: az állam rákényszerült, hogy jóval értékük alatt kiárusítsa kincseit az idős gazdasági elitnek és a spekulánsoknak”. Kartte erősen kritizálta az orosz kormányt, hogy - nyugati befolyásra - nem vetett ki magas importvámokat. Emlékezzünk csak vissza, hogy Bismarck birodalmi kancellár (1871-1890) kiépített egy védelmi rendszert az olcsó külföldi áruk ellen.

Ezeket nevelő vámoknak hívták, amelyek lehetőséget biztosítottak a hazai iparnak, hogy mobilizálja a saját termelő erőforrásait. Viszont amikor ennek a politikának az adoptálására hívtam fel a figyelmet annak idején (a ‘90-es évek közepén) erős kritikák értek nyugati exportőr vállalatok részéről. Sőt, még Bonnban is meg kellett védenem az álláspontomat. Az IMF és a Világbank oroszországi tevékenységével kapcsolatban csak ennyit mondott: gazdaságpolitikájukat nyíltan gonosz szándékok vezették, szinte a kipusztulás stratégiáját jelentették, amely elkerülhetetlenül vezetett a szinte tragikus válsághehlyzethez. Kartte még hozzátette: „Nekünk, németeknek, a háború után 13 évig nem volt konvertibilis valutánk és az egyik tőkeszabályozási rendelet a másikat érte a rekonstrukció során.”A Bundesbank vezető közgazdásza, Ottmar Issing szintén kritizálta a nyugati közgazdászok „hihetetlenül naiv” tanácsait a szabadpiaci sokkterápia bevezetésére, a Der Spiegel szeptember 21-i számában. Szerinte a tőkeáramlás időleges szabályozása és a rubel korlátozott konvertibilitása segíthet az orosz gazdaságnak ebben a pillanatban kivédeni a külföldi, gazdasági és pénzügyi „támadásokat”.

Németországban az orosz válság kapcsán egybecsengő értékelések láttak napvilágot kritizálva az elmúlt évek nyugat-diktálta liberális Oroszország- politikát, az Egyesült Államokból eltérő vélemények hallatszottak.4

Míg pl. a már említett Világbank közgazdász Stiglitz és a független közgazdász Lyndon LaRouche határozottan elítélték az erőszakosan kivitelezett monetáris politikát a jelentős sajtóorgánumok hasábjain inkább a liberális reformokat védő, azokat a katasztrofális tények ellenére is igazoló cikkek jelentek meg. Egy szeptember 23-i Wall Street Journal szerkesztői kommentár szalagcíme szerint „Oroszország visszafelé halad”. Miután a szerző bírálta Primakovot a 66 millió dolláros kormányhitel kihelyezésért az orosz bankokhoz, megvádolja az orosz kormányt a külföldi hitelek, beleértve az IMF hiteleket is, ellopásával, még mielőtt azok elérnék Oroszországot.

Kritika éri Primakov gazdasági tanácsadó testületét, mindegyikükre rásütve az alkalmatlanság és anakronizmus bélyegét. A szerző szerint a kormány mindvégig megosztott marad, bár túlsúlyban lesznek azok, akik az orosz

válságért ‘furcsa módon, a “monetarizmusnak” nevezett démont hibáztatják. Gajdar, Csubajsz és a többi reformer védelmére érveltek a németek azzal, hogy megpróbálják bebizonyítani: Oroszországban van néhány olyan mélyen gyökerező tényező, amely megakadályozta a szabadpiaci viszonyok érvényesülését, Oroszország világgazdaságba való integrációját. A francia Le Monde szeptember 21-i interjújának szalagcíme: “A monetarista politika romba döntötte az államot és kifejlesztette a barter gazdaságot’. Arra a kérdésre, hogy mit felel a ‘liberálisok’ azon vádjaira, hogy a szovjet időket akarja visszahozni, Lvov azt válaszolta, hogy programja nem a liberalizmus alternatívája, hanem ‘az abszurd monetarista politikáé, amely tönkretette az országot... A hamis ‘liberálisok’, mint Gajdar magatartása, akik eltékozolták az ország gazdagságát, a következő szovjetidőkből származó mondásra emlékeztet:

A marxizmus igaz. Hogy miért? Mert igaz! Az ilyenek ma ezt így látják: A monetarizmus igaz. Hogy miért? Mert igaz! Szerinte ez a politika hívta életre a ‘természetes’ gazdaságot, a bartert is az utóbbi időkben, mivel a pénz a spekulációs buborékba áramlott az állampapírok köré, majd felteszi a kérdést: ‘Mi lenne, ha a Peugeot-nak évente 200.000 autót vajra, a vajat gázra és így 5 tovább kellene cserélnie? Meddig lenne az a gazdálkodás fenntartható? A barter rendszer még rosszabb, mint a szovjetrendszer volt. Sürgősen pénzt kell visszafecskendeznünk a gazdasági, elsősorban az ipari körfolyamatokba.