Párhuzamos stratégia Orbán Viktor és a NER leváltásához

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam

Párhuzamos stratégia Orbán Viktor és a NER leváltásához

2017. szeptember 17. - 15:02

 

Eljött az ősz és az ellenzéki pártok kormányváltó retorikájától zajos a média. A politikusok egymásra licitálva ígérnek nyugalmat, szép világot, de a rutinosan formált szavak mögött kevés a fedezet, mivel a végeredményt illetően szinte mindannyian Orbán Viktor jövő évi újraválasztásáért munkálkodnak. 

Fotó: pixabay.com

Az ellenzék a centrális erőtér csapdájában vergődik, nem tud kitörni a számára kijelölt keretekből. Hibás stratégiát követ az MSZP és a Jobbik is, miszerint „egy kihívó kell” Orbán Viktor és a NER leváltásához. A kisebb pártok elvesztegetett évek után sem találják a közös utat. A közvélemény apátiával figyeli a „mindenki mindenki ellen” taktikával vívott dzsungelharcot, az esélylatolgatások leggyakrabban arra futnak ki, hogy a mai rezsimnek akkor lesz vége, ha magától összeomlik. Nem esélytelen pedig egy szavazócédulákkal végrehajtott hatalomváltás. De hogyan?

Orbán Viktor 2010. után a pártállam idejéből ismert „kétfrontos harc” hagyományát átvéve alakította ki a centrális erőtérnek nevezett politikai struktúrát. Lényegében három részre osztotta a hatalmi játékteret, amelyben saját tábora képezi a centrumot, tőle jobbra és balra helyezkednek el az ellenzéki pártok. A politikai küzdelemnek ebben a felfogásban az a célja és értelme, hogy ellenzéki párt ne nyerhessen választást, ne kelljen átadni a hatalmat. Többpárti rendszerben ilyen koncepció elvben nem valósítható meg, de egy ügyes „rendszergazda” sokat elérhet. Ennek egyik feltétele, hogy világos célokon és valódi programon alapuló kormányzás helyett eklektikus, kreatív, eszközökben nem válogató politizálást folytasson. Az ország jövőjét vesse alá a pillanat uralmának, ősi recept szerint ossza meg ellenfeleit és adományokkal kösse magához a támogatóit.

Van azonban egy ennél is fontosabb másik feltétel. A nagy titok abban rejlik, hogy a két póluson elhelyezkedő pártok között kibékíthetetlen legyen az ideológiai ellentét, politikai törekvéseik keresztezzék egymást, ne legyen közöttük kooperáció. Ha mégis megkísérlik a stratégiájuk egyeztetését, akkor kormányváltásra esélytelen kisebb pártok tucatjai tegyék csúszóssá a politikai küzdőteret, külön utas manővereikkel, választói csoportok „elragadásával” akadályozzák meg a kormány leváltáshoz szükséges szavazatok összegyűjtését.

A centrális erőtér adott viszonyok között hosszabb ideig fennmaradhat és működhet. A hatalmon lévők ügyes praktikákkal megelőzhetik, hogy a választási harcot három oldal helyett kettőre – kormány és ellenzék - lehessen leszűkíteni. Kijelenteni azonban hiba lenne, hogy a centrális pozíció minden körülmények között garantálja a kormányzáshoz szükséges szavazatok megszerzését. Még akkor sem, ha – miként az megtörtént az elmúlt években - a kormánypárt a maga stratégiájához igazította hozzá a választási rendszert, a választókat befolyásoló médiát és nem utolsósorban a közvagyon és a jövedelmek újraosztását.

A kérdés tehát az, hogy a mai kormánypártokra szabott választási rendszerben hogyan győzhető le és semmisíthető meg a centrális erőtér? Tudni kell a helyes válasz megtalálásához, hogy az érvényben lévő választási rendszerben a választói akarat olyan matematikailag optimalizált modellben alakul át parlamenti mandátumokká, amelyben a centrumra, illetve a két pólusra leadott szavazatok 33-34-33 százalék arányú megoszlás estén is jó eséllyel biztosítják az egyszerű kormányzati többséget. (A kirívó aránytalanságot mutatja, hogy 2014-ben kétharmados többséghez is elég volt a szavazatok 44.9 százaléka.)

A ma ismert közvélemény-kutatási adatok szerint 2018. tavaszán a kormánypártok esélyesek a győzelemre, viszont a választók többsége kormányváltást szeretne. Megítélésünk szerint jelenleg sem a bal, sem pedig a jobb oldalon nincs akkora választói támogatással rendelkező pártalakulat, amely saját erejére támaszkodva, egyedüli kihívóként megnyerhetné jövőre a parlamenti választást. A többség akarata csak úgy tud érvényesülni, ha a centrális erőtől balra és jobbra álló politikai pártok párhuzamos stratégiát valósítanak meg az önállóságuk és identitásuk feladása nélkül. Ha nem egymást, hanem a kormánypártokat akarják legyőzni! Felmérések szerint a választók készek ilyen típusú koncepció befogadására, van átszavazási hajlandóság a választói körzetekben.

A párhuzamos stratégia a regnáló kormány és a NER leváltásának társadalmi programja lehet. Széles körű elfogadása azon a felismerésén alapulhat, hogy a Fidesz-KDNP az Alaptörvény önkényes bevezetésével alkotmányos válságot hozott létre, a köztársasági elnök nem őrködik a jogállam fölött, politikai kinevezettek akadályozzák az igazságszolgáltatás pártatlan működését. A kormány saját hatalmi céljai szolgálatába állította a közigazgatást és a közmédiát, az intézményesített korrupció nagy károkat okoz a közvagyonban, a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek gátolják a szegénység felszámolását.

Mikor alkalmazható a párhuzamos stratégia? Alapvetően akkor, ha a jobb és baloldali ellenzék a választási harcban külön-külön deklarálva, de egybehangzóan azt tekinti választási céljának, hogy a Fidesz-KDNP szavazati arányát 34% alá szorítja és kikényszeríti a kormányváltást. Kizárják a választási programjukban a centrális erőtérrel való kollaboráció és koalíció lehetőségét. A választás előtt nyilvánosságra hozzák a maguk alkotmány-tervezetét, amelyben párhuzamosan helyet kap 1) a NER idején létrehozott, a korábbinál hosszabb időre szóló közhatalmi tisztségek anullálása, 2) a NER idején szerzett vagyonok adóztatása, illetve vagyondézsma és államosítás végrehajtása, 3) a köztársaság intézményeinek megerősítése, 4) az egyházak, érdekképviseleti szervezetek és a média státusza, 5) az ügynöklisták nyilvánosságra hozása. Az alkotmány-tervezetek kölcsönös garanciavállalást jelentenének, hogy az oldalak elkötelezettek a demokrácia, a köztársaság és az ország európai integrációja mellett. A választópolgárok pedig olyan „hitlevél” birtokába jutnának, amely tanúsítja, hogy a leendő győztes célja valóban a kormányváltás és a NER felszámolása.

Gyakorlati szempontból a párhuzamos stratégia felszámolja a három osztatú politikai térből származó kormánypárti előnyöket. Alkalmazása esetén a centrum kénytelen két irányú harcot folytatni, miközben a két pólus kizárólag a centrum legyőzősére koncentrálhatja minden erejét. Ehhez a jobb és baloldalon is be kell látni, hogy választási győzelemre csak akkor van esély, ha a rivális pólus – az elveszett voksokat is kalkulálva - legalább a szavazatok 20-25 százalékát megszerzi. Bármennyire is jót tesz az önbizalomnak a másik oldal szavazóinak átcsábítása, győzni csak a centrumerők szavazóinak a lecsökkentésével lehet. A párhuzamos hadviselés jegyében érdemes elkerülni a jobb és baloldali pólus közötti nyílt versengést, az egymást lejárató akciókat. 

A jelenlegi pártstruktúrában az egyik póluson a Jobbik, a másikon az Magyar Szocialista Párt az ellenzék legfőbb bázisa. Ez a két párt képes országos szinten és a választási körzetekben is alternatívát képezni a kormánypártokkal szemben. A kisebb pártoknak az elmúlt választások óta nem volt erejük, akaratuk sem önmaguk által, sem másokkal fuzionálva valamilyen győzelemre esélyes formációt létrehozni. A kampány elindulásakor még dönthetnek úgy, ha valóban kormányváltást akarnak, hogy elfogadják a két nagyobb párt által felkínált választási részvételi lehetőségeket. Természetesen megtehetik azt is, amit egy közíró életszerűen javasolt, hogy „kimaradnak ebből a dobásból” és megőrzik magukat szebb napokra, az önkormányzati választásokon szereznek pozíciókat. Annak nincs értelme, hogy a Jobbik vagy az MSZP a hátán becipelje ezeket a pártokat a parlamentbe, mert az ilyen típusú „összefogás” nem javítja sem a kormányváltás, sem a sikeres kormányzás esélyét. Tudomásul kell venni, hogy a kispártok minden túlélési igyekezete a jelenleg kormányon lévők érdekeit szolgálja. A centrum ugyanis a kisebb pártok és kamuszervezetek választási indulásának elősegítésével, illetve érvénytelen szavazatok és választói passzivitás révén fokozhatja saját eredményességét, illetve csökkentheti a két ellenzéki pólus győzelmi esélyét. Akik ezt a választási ciklus közben, a parlamentben ülve nem ismerték fel, illetve ebbe éveken át belenyugodtak, nem érdemlik meg a kormányváltás mellett elkötelezett polgárok voksait.

A választási kampányban nyilván feszültségeket okozhat, hogy a Jobbik és az MSZP eltérő ideológiai platformon állnak. A kormánypártok a választási küzdelemben majd erre építve nemzeti, faji, vallási és nemi identitás körüli vitákkal (migráció, etnikai homogenitás, keresztény hitvallás, stb.) vívnak „kétfrontos harcot” az ellenzéki táborok gyengítése érdekében. A kormányváltóknak nem érdemes értékvitákba bonyolódni egy értékrendjét cserélgető politikai garnitúrával. Helyesebben teszik, ha inkább a közhatalom gyakorlása, a közjó, a szociális és kulturális javakhoz való hozzáférés, az egészségügy, a korrupció, a társadalmi igazságosság, a vidékfejlesztés, a foglalkoztatás és az európai integráció gyakorlati kérdéseit állítják a kampányuk fókuszába. Ilyen jellegű tematika, illetve a két ellenzéki pólus közötti választás lehetősége felsrófolhatja a választói aktivitást, csökkentheti az elveszett szavazatokat, ami kikövezi a győzelemhez vezető utat.

Nyilván felvetődik a kérdés, hogy párhuzamos stratégia alkalmazása esetén hogyan alakul külön-külön a két pólus választási esélye, illetve milyen együttműködés alakulhat ki közöttük ellenzéki győzelem esetén. Bizonyos utalásokat tettünk a fentiekben erre, a részletek pedig kikövetkeztethetők abból a feltételezésből, hogy kormányváltás és a jelenlegi politikai struktúra felszámolása esetén új szakasz kezdődne a köztársaság életében. Valószínű, hogy a jövőben sem lehetősége, sem esélye nem lenne új szereplőkkel kialakított újabb centrális erőtérnek.

Az őszi politikai szezon kezdetén az esélylatolgatások jegyében a kormányfő egy esetleges vereségről beszélt, ellenzéki oldalon pedig kétharmados győzelemről hangzott el jóslat. Mindkét opció megvalósulhat. Persze csak akkor, ha a Jobbik és az MSZP nem fokozza az egymásra mért csapásokat az „egyedüli kihívó” státuszának elnyeréséért. Ha a kisebb pártok eldöntik, hogy valóban kormányváltást akarnak és nem csak egy kis helyet a nap alatt a NER következő ciklusában. A kormányváltásra készülők nem kergethetnek illúziókat a centrális erőtér önfeladásáról, a gondosan kiépített választási rendszeren elkövetett harakiriről. Az ellenzék a saját sírját ássa meg előre azzal, ha már most érveket kovácsol ellenfeleinek, hogy győzelem esetén majd „aránytalan és igazságtalan” választási rendszerben szerez hatalmat.

 

Horváth László újságíró, tanácsadó



h i r d e t é s


;