Ők voltak azok a szakszervezetisek, akikről akár jelenséget is el lehetne nevezni. Hiszen tudjuk-e, ma ki a Fegyveres és Rendvédelmi Dolgozók Érdekvédelmi Szövetségének elnöke? És ki a Hivatásos Tűzoltók Független Szakszervezetéé? Előbbinek Kónya Péter, utóbbinak Árok Kornél volt.

Emlékeznek még, hogyan lett vége a két fiú által indított bohócforradalomnak? Meddig volt sikeres az akció? Meddig tudtak tömeget mozgatni? Meddig volt politikai tényező?

A két szakszervezeti vezető párosa a médiában nagyot ment. Duettjük könnyen megjegyezhető és azonosítható volt, rendkívül szimpatikus, kameraképes, fiatal férfiak voltak. Ők voltak az elsők, akik tömeget tudtak megmozgatni. Bázisukat a szakszervezeti sokaság adta. Azonban csakhamar átváltott a szakmai alapú követelés nyílt kormánykritikává. Egy ponton túl – és ebben a kormánynak múlhatatlan érdemei vannak – a követeléseket le lehetett húzni a klotyón. Nyilván, hiszen a kormány valódi párbeszédet nem akart folytatni, valódi tárgyalások nem is folytak, hiába. Az egyre elszántabb követelések teljesen hatástalanok maradtak. Látván, hogy az akcióik semmilyen módon nem találnak célba, a nyílt ellenállásból valódi ellenzékiség lett. S ezen a ponton érdemes megállni, mert ekkor történik az, ami a nagyobb tömegellenállásra igen rossz hatással van. A fiúk ugyanis elfelejtették, hogy ők konkrét ügyekben konkrét embereket képviseltek. Az erejüket nem a fotelben tétova bólogatással egyetértő ezrek, hanem azok a szakmabeliek adták, akik miatt a követelések megszülettek, és akik valójukban is megjelentek a demonstrációkon. 

Abban a pillanatban, hogy a szakmai követelések, a szakmai gondolatok és úgy egyáltalán a szakmaiság eltűnt Kónyából és Árokból, eltűntek a támogatók is. Konkrétan az jelentette a mozgalom halálát, amikor a szakszervezeti térből kilépve a tömeg előtt a magyar szolidaritás mozgalmát hirdette meg Kónya Péter. Árok Kornél arckifejezését látva, ez nem volt előre egyeztetett akció. A későbbi Szolidaritás nem is lett nagyhatású szervezet, Kónya Péter későbbi elnök később örült, ha tízeket sikerült megmozgatnia, nem hogy egy Kossuth térnyi embert.

Ez Magyarországon létező jelenség: ha a felkapott szakember kilép szakmai vagy egyáltalán bázis világából, egyszerűen leesik a padlóra még az is, amit képviselt. Így járt a Bajnai Gordon vezette Együtt, mely a szakmai, szakértői kormányzás ígéretével indult az ezt megtestesítő Bajnai Gordonnal, (s ma se Gordon, se szakmai ígéret, s ma egy 1%-os pártról beszélünk), így járt Tétényi Éva, így járt, Kónya Péter, Árok Kornél, a Millások stb.

Miért érdekes ma ez? Azért, mert ami most történik a pedagógus-tüntetéseken, kísérteties hasonlóságot mutat rendszerszinten az előbbiekkel.

Pukli István tegnap bejelentkezett politikusnak. Pukli István kilépett a szakmai keretből. Pukli István a tegnapi bejelentéseit ugyanúgy nem tárgyalta meg a szakszervezetekkel és a többiekkel, mint a kormány sem szokta, amely ellen tüntet. Pukli István egyre kevésbé a szakmájáról, a tanításról és a gyerekekről beszél. Pukli István ellenzéki politikusként viselkedik, nem pedig követelésekkel előálló iskolaigazgatóként. Félő, hogy kilép abból a körből, amelynek egységre volna szüksége, hogy végig tudjon végre egyszer menni már egy ilyen szakmai alapokon álló mozgalom az úton. Nagyon úgy tűnik, hogy Pukli a zavaros politikai önmegvalósítás útjára lép. A tegnapi beszédét jellemző forradalmi hév sokkal inkább már önmagáról és önmagáért szólt, mintsem a közös ügyről és az országról. Pukli építi magát a jövőre. Egy ilyen pillanatok alatt felkapott ellenzéki sztár előtt ezek után mindig két út van Magyarországon, ha politizálni kezd: vagy a fentebbi, tehát szakmai megsemmisülés, mint sikertelen ellenzéki politikus, vagy ott a másik: még mindig megveheti a kormány és a Fidesz. Kár volna. Az ügyért is, de a végtelenül felemelő hangulatért és szavakért is, amiket a pedagógustüntetéseken eddig tapasztalni, hallani lehetett. Az volt a valóság, az volt a többségi magyar társadalom hangja. Az volt felszabadító, nem az emelvényről ordítozás. Lehet, hogy Pukli úr most épp ezt készül elrontani, de ha így van, át kellene gondolnia. Már, ha tényleg az oktatásban tapasztalt tarthatatlan állapotok miatt aggódik, vissza kéne térni a szakmához. Hagyja a politikát azokra, akik értenek hozzá, így is vannak épp elegen.