Tanulságos nemzeti ünnep
Elöljáróban egy személyes gondolat. Hosszú ideje nem érzem szükségét bármilyen állami ünnepen részt venni.
Nem egyszerűen lustaságról van szó, vagy arról hogy idegen lenne számomra az ünnep. Valahogy nem szeretem azt hallani, hogy hazaárulónak neveznek a nézetekért, aminek szellemében felnőttem, és amit legfontosabbnak vallok. De leginkább azt a gyomrot görcsbe rántó érzést gyűlölöm, ami közvetlenül egy ünnep előtt pár nappal tör rám.
Eddig a személyes hangvétel.
Az idei március 15-ei ünnep sem volt kevésbé tanulságos, mint az elmúlt évek bármelyik újabban – nem feltétlen megérdemelt reneszánszát élő jelzővel – nemzetinek titulált ünnepe. Az ünnepi forgatag elviekben emelkedett hangulatú és egymás hóbortjait (ideértve az eltérő politikai nézeteket) elnéző joviális viselkedést követel meg. A gyakorlat Magyarországon sajnos azt mutatja, hogy elég csak egy kellően forgalmas helyre menni Budapest belvárosában, hogy egy évre elegendő stressz érje az embert.
Nem tudjuk miért, de a szabadság szent ügyéért vívott harc mementója az egyetlen, ami ilyenkor fontos lenne, mégsem vesz róla tudomást a kutya sem. Nehéz is annak, akinek nincs, míg a kiváltságosok következetesen visszaélnek saját jogaikkal. És mivel, emberek millióit érint a dolog, elkerülhetetlen szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy néhány dologban nem értünk egyet. A konszenzusra való törekvés e problémát hívatott leküzdeni. Már ha lenne ilyen. Valamiért a kormány rendszerűen és következetesen elfelejt tárgyalni ellenzékével.
Fenntartva azt a (nem kicsit meredek) feltételezést, hogy vezetőink nem ok nélkül vannak helyükön, felvetődik, hogy e konfliktus forrása a szándék maga, miszerint az illetékes körökben nem vesznek tudomást az ellenérvekről. S bár a kormány szereti hangoztatni, hogy együvé tartozunk, ez a kapcsolat inkább tükrözi a strici viszonyát a prostituálttal.
Nem mondhatjuk, hogy maradéktalanul egyetértünk, Juhász Péter kezdeményezésével, aki támogatóival füttykoncerttel próbálta nemtetszését kifejezni, ugyanakkor csodáljuk bátorságát, mert legalább tett róla, hogy Orbán Viktor nyilvánosan is szembesülni kényszerüljön azzal a ténnyel, hogy nem mindenki fogadja el őt szűkmarkú „Sugar daddy-jének”, aki zsebpénzért baszogathat egy egész országot.
Azonban a miniszterelnök egyik kijelentése arra enged következtetni, hogy a tiltakozó demonstrációval éppúgy saját célja is lehetett, mint felmondott, a valóságnak véletlenül sem megfelelő történelem házi feladatával.
„Könnyű lenne tréfát űzni belőlük, mondhatnánk, bolond lukból bolond szél fúj. De ne tegyük, mert az erő, a sokaság kötelez.”
Iskolapéldája ez a mondat a fordított pszichológia szarkazmussal álcázott módszerének. Egyszersmind felmentve saját magát a miniszterelnök nagy kegyesen megengedte híveinek, hogy mindenkit, aki tiltakozni mer a kormány ellen – és első sorban ellene – hülyének nézzenek. És a hívek szeretnek szót fogadni.
Ezek után már csak az kérdéses, hogy mi szükség volt a Fidesz ifjú titánjának nyilatkozni? Hiszen megerősíteni abban senkit nem tud, hogy ez az ellenzék hibája lett volna. Különben ellenzéki vert volna meg kormánypártit és nem fordítva, mint ahogy az nem is olyan messze a beszéd helyszínétől megtörtént.
„Mi, a polgári értékrend képviselői nem értjük, miért nem lehet nemzeti ünnepünket békésen megünnepelni.”
Másfelől sokat elárul a Fidesz moralitásáról, ha ez számukra a békés ünneplés.