Budapest - Kőbánya, Kozma utca 13. -  Az utca egyik oldalán a fegyház, a „Gyűjtő” baljóslatú épületcsoportja, magas falak, árammal telített szögesdrótok, megfigyelőállások, géppisztolyos őrség – a másik oldalon a rákoskeresztúri temető lehangoló látványa, a „halottak városa”, a végzet 1956 és 1990 között. A kommunista önkényuralom évtizedeiben „rácsos akadémiának” is nevezték a Kádár-rendszer politikai elítéltjei számára kijelölt szigorított börtönt és fegyházat, ahol a demokratikus ellenállás tényleges harcosai – ha nem ítélték őket halálra – éveket, évtizedeket raboskodtak. Írók, költők, az egyház szolgái, szabadságharcosok és katonák, munkások és parasztemberek, politikusok, jogászok, orvosok váltak státusfogollyá e helyen, több mint egy emberöltőn át őrizve a szabadság pislákoló fényét. A rácsok, és bilincsek eme világa mindazonáltal a Reménység szigetét jelentette: „ártatlanul” gyakorlatilag nemigen került ide senki – a fegyházba zárt politikai foglyok tudatosan léptek fel a „barakk” kényelme és a milliók által kötött kompromisszumok „bölcsessége” ellen. Akik életben maradtak, azok nem mártírok, hanem ellenállók voltak – akik hirdették, hogy abban a világban, ahol a zsarnokságot és a gazságot piedesztálra emelték, ott minden becsületes embernek börtönben van a helye.

Az egykori zord világ egyik szörnyét mutatom most be, azt az „embert” aki 1956 és 1988 között aktív résztvevője volt a fegyház komor részlegét képező Kisfogházban zajlott kivégzéseknek, aki több száz kötél által kivégzett szabadságharcosunk – közöttük Nagy Imre és társai – halálát állapította meg „eseti orvosként”. - Dr. Szabó Ernő bv. alezredessel folytatott beszélgetésem jegyzeteit az alábbiakban ismertetem olvasóinkkal.
Dr. Szabó Ernő nyugállományú bv. alezredes – a hírhedt diplomás hóhérsegéd –, 1954-tõl a múlt évszázad nyolcvanas évekéig tevékenykedett a „Gyűjtőben”, azon a helyen, ahol a megtorlás során több halálos ítéletet hajtottak végre, mint két 56-ot megelőző forradalmak és a második világháborút követő néhány év alatt összesen.
Többször leírták már: Haynau táborszernagy, a „bresciai hiéna” csak szelíd börtönőr lehetett volna az 1956 után véres munkájukat végző professzionista gyilkosok mellett…

Ön akkor, alezredes úr, honnan szerzett tudomást Nagy Imre és társai sorsáról?
– Én csak reggel találkoztam kollegáimmal, úgy tudtam meg, hogy az egykori miniszterelnököt, és két másik politikust végeztek ki. Akkor, mint orvos, csak dr. Kelemen volt jelen, aki különben már 15 éve halott. Mostanában hallani olyan véleményeket, melyek kételkednek a kivégzés helyében, de én egészen biztos vagyok abban, hogy a „Gyűjtőben” akasztották fel őket.

Elmondaná, hogyan zajlott le egy kivégzés?
– Korán reggel jött a bíró, az, aki első fokon az ítéletet hozta, majd az ügyész, az elítélt védője és a törvényszéki orvosszakértő. Én magam ezekhez csatlakoztam, mint eseti orvos, nekem mindig jelen kellett lennem. A parancsnoki épületből lementünk a Kisfogház udvarára (később a nyíltszíni kivégzések helyén épített helyiségbe). A helyszínen már ott volt a három ítéletvégrehajtó és a börtön parancsnoka. Az ítéletvégrehajtók mindig hárman voltak. A bíró ezt követően utasítást adott az elítélt előállítására.

Hol voltak a halálraítéltek?
– Az őrzőben, vagy ahogyan az inkább ismert, a siralomházban – itt már egyedül. Onnan vezették elő kéz- és lábbilincsben, a felvezetőktől a helyszínen a két hóhérsegéd vette át…

Kérem, folytassa csak: mondja el a kivégzések menetét!
– Az ítéletet kihirdette a bíró, a kegyelmi kérvény elutasítását is, ezután a bíró utasítást adott az ítélet végrehajtására. Az egész egy perc alatt lezajlott. Nem az elítélt alól rúgták ki a zsámolyt, ahogyan azt a filmekben látni, hanem a õt magát emelték fel két oldalról a segédek, a bitófához támasztott létrán álló hóhér így tette az elítélt nyaka köré a hurkot, majd a segédei által megnyújtott test feszes állapotában kiemelte és gyors mozdulattal eltörte a csigolyát. Az egész pillanatok alatt történt… A létrán álló letakarta az arcot, ha több kivégzés is volt, akkor az egész testet.

Ezután Önök mit csináltak? Mi volt az eseti orvos feladata?
– A kivégzés után 30 percig a bitófán kell hagyni a testet, ez előírás. Mi kb. 10 perc elteltével, ingét széthasítva a mellkasán megvizsgáltuk. Megtapintottuk a pulzusát, sztetoszkóppal a szívhangokra vagy azok hiányára figyeltünk, a halál beálltát jelentettük a bírónak.

Általában tíz perc múlva következik be a halál?
– Igen, általában ennyi idő után már nincs szívműködés. Fél óra múltán az orvosi vizsgálatot meg kell ismételni. Az eredményt a parancsnoki irodában közöltük a bíróval.

Voltak fájdalmai az elítéltnek az „esemény” alatt? Mit tapasztalt, hogyan viselkedtek a kivégzés elõtt és közben?
– Amikor a kötelet a nyakába tették, az elítélt bizonyosan elvesztette eszméletét, azt követően nem érzett semmit. Persze, ki tudhatja… Ilyen irányú kísérlet eredményéről sem én, sem kollegáim nem rendelkeznek ismeretekkel. Az pedig, hogy kinek erősebb a szervezete, a végeredményen nem változtat semmit. Ezt, a feltételezett különbséget, nemigen lehet észlelni, bár a halál beálltát illetően voltak különbségek. Többnyire 7-8 perc múltán semmilyen életjel sem volt tapasztalható, igaz ugyanakkor, hogy akadt olyan eset is, amikor 10 perc elteltével is észleltünk enyhe szívműködést. Volt, aki kiabált, olyan is volt, aki dulakodott, de általában a kivégzés csendesen, egyetlen szó nélkül zajlott le.

Fültanúknak, a viszonylagos közelségben tartózkodóknak, másfajta tapasztalataik voltak…
– Igen, én is hallottam az ilyen mesékről. Mostanában, főleg a visszaemlékezésekben, sokat olvasni olyanokról, akik a himnuszt énekelték miközben a bitófa alá vitték… Olyan mesékről is értesültem, hogy az elítéltek a hazát éltették. Nos, én ilyen esetekkel nem találkoztam pályafutásom során. Olyannal igen, aki még mielőtt felakasztották volna, odavágta a bírónak, hogy „Csirkefogó! Még találkozunk!” Emlékszem olyanra is, aki az Internacionálét énekelte, az egy karhatalmista volt, aki 56-ban lelőtte haragosát, ezért ítélték halálra. Azt hiszem, valami görög vagy szerb volt. A halálraítéltek a kivégzés előtti nap délutánjától erõs nyugtatókat kaptak, az utolsó éjszakájukon több alkalommal is felajánlottuk nekik, de voltak esetek, mikor ezt az elítéltek elutasították. Többségükben az erős szedatívumok hatására azt sem tudták, hogy mi történik velük. Többnyire ezért sem történtek meg azok az esetek, melyekről a Kisfogház egykori lakói mesélnek.

Beszéljen a kivégzéseket megelõzõ órákról, az utolsó éjszakáról…
– A „halálosok” ha igényelték, hogy beszéljenek valamelyik hozzátartozójukkal, akkor a parancsnokság általában erre lehetőséget biztosított. Ha csak beszélgetni akartak valakivel, akkor én átmentem a Kisfogházba. Én ritkán beszéltem, inkább csak hallgattam őket. Ahogy említettem, kívánságukra erős nyugtatót kaphatott, búcsúlevelet írhatott, ezek a levelek a parancsnokhoz vagy az Operatív (Nyomozó) Osztály vezetőjéhez kerültek, ők döntöttek arról, hogy kiadják-e hozzátartozóknak vagy sem.

Kollégái, a büntetés-végrehajtás emberei, hogyan viselkedtek egy-egy kivégzés alkalmával?
– Nos, voltak olyanok, akik szerettek ott lenni, kíváncsiságból vagy alig titkolt örömmel nézték végig az akasztást. Találkoztam olyannal is, aki be akart állni segíteni…

Milyen emlékei vannak a hóhérokról?
– Bogár, Kovács, Sándorfi, Karácsonyi és a vége felé Antal főtörzsőrmester – az ítéletvégrehajtók - az abnormitás irányába tértek el a munkavégzésük lelki hatásaira. Bogár, a legtöbbet emlegetett ítéletvégrehajtó, akivel én keveset dolgoztam együtt, ha nem volt megelégedve embereivel, előfordult, hogy pofonvágta őket.

Kik vettek részt Nagy Imre miniszterelnök és társai kivégzésében?
– Nem tudom, hogy a volt miniszterelnök kivégzését kik hajtották végre. Rossz arc- és névmemóriám van. Én 1957-58 során családi okokra hivatkozva kértem, hogy ne jelöljenek eseti orvosnak. Ezt ugyan nem engedélyezték, de végül helyettem az akkori főnököm, dr. Trencsényi elvállalta. Nagy Imre és két társa kivégzésénél, ahogy említettem, dr. Kelemen volt jelen, õ is egész éjjel a kivégzésre várókkal beszélgetett.

Miként értékeli ma azt az időszakot?
– Megfélemlítve élt az ember abban az időben… Voltak, akik mentek, nagyon-nagyon kevesen, és csinálták. Nem lehetett mást tenni. Mit mondjak?… Az életet elvenni megmásíthatatlan valami. Amit az Isten adott, azt az embernek elvenni nem szabad…

Dr. Szabó Ernő orvos, büntetés-végrehajtási alezredes rangját, nyugdíját azt követően is meghagyták, hogy 1988-tól már megszűntek a kivégzések, hiszen csak egyszerű szakember volt, aki parancsot hajtott végre. - Azt, hogy az interjú során végig hazudott, rossz arc- és névmemóriára hivatkozott, talán említenem sem kellene. De, mert néhányan túléltük a poklot és mert kötelességünk beszámolni az „emberarcú szocializmus” kevéssé ismert tetteiről – azok helyett is, akik már nem élnek – kötelességünk azokhoz is szólni, akik üzletet kötnek, paroláznak a véres kezű gyilkosokkal és megbízóikkal – egyedül, de mindenki számára, folytatom a riportot. Folytatom egy olyan világban, ahol a bűntetteket nem követték büntetések, ahol a bűnök napjainkban is tovább élnek.

Epilógus

Dr. Szabó! Önnek valóban rossz a memóriája. Valóban nem emlékszik azokra, akik a kivégzéseknél az „igazságszolgáltató” munkájuknál ott voltak? Azokra sem, akikkel oly’ kedélyes beszélgetéseket folytatott, miközben gyilkosságokra készültek?
Jutassam eszébe Kelemen Endre főorvost, Tutsek Gusztávot, Kiss István Gábor vagy Mátyás vérbírókat vagy valamelyik Gyorskocsi utcai nyomozótiszt nevét? – Önnek ismerni kellett az állambiztonsági tiszteket, a kivégzésekre kirendelt karhatalmistákat… Elfelejtette a neveiket? Szabó doktor! Nem tudja, hogy kit miért végeztek ki? Süket volt Ön? Mikor a hajnali órán a bíró felolvasta valakinek az ítéletét és kiadta az utasítást – illett odafigyelni…

Ne hivatkozzon idegállapotára, a börtön rossz, negatív beállítottságot eredményező hatására. Ön vállalta azt a munkát, pénzt kapott érte. Önként vállalkozott az eseti orvos tisztségére, önként ment a szadisták, a gyilkosok közé és ugyanúgy része volt egy politikai eszme mellett a végsőkig kitartó ember megölésében, mint magának a hóhérnak!
Nem emlékszik, hogy olykor hat bitófát állítottak fel, mert annyi volt a „munka”? - Ön 1961 tavaszán Hámori, Kovács és a zsidó Nickelsburg bajtársaink kivégzéseinél is jelen volt, három akasztófát állítottak fel. Hallania kellett, és látnia kellett mindent! Önök a lányokra, asszonyokra és a gyermekekre hivatkoztak – miközben megölték az apjukat?
Ön Istent emleget?

Miért nem beszélt a kollégáiról, Mihók főhadnagyról, aki eltépte, megsemmisítette a búcsúleveleket? Erdei és Sisa „smasszerekrõl”, akik egykedvűen bámulták az őrizeteseket az utolsó éjszakájukon? Arról is beszélhetne, mikor Vásárhelyi hóhérsegéddel viccelődni támadt kedve, az egyik kivégzés előtti percek unalmát feloldandó.
Mire emlékeztessem még?... Hosszú éveken át, politikai elítéltként, orvos-asszisztense voltam a fegyháznak. Jól ismertem a reakcióit. Mikor 1970 telén engem is halálos ítélettel fenyegetett a katonai ügyész, Ön egy kisebb, rajtam végzett műtét során még fájdalomcsillapítót sem adott. Az azt követő években, a „Gyűjtő” egykori orvos-asszisztenseként tanúsíthatom, Ön soha nem végzett gyógyító tevékenységet! 

©Kollár Erzsébet, 2018.

Szemenyei-Kiss Tamás
Bibliotheca Nationalis Hungariae, Kézirattár, 567 jelz. fond
Budavári Palota „F” épület