Teljesen más irányban indultak el a hazai politikai élet szereplői, ami persze valahol érthető, de két évvel a következő parlamenti választás előtt meglehetősen rémisztő az a kép, amit a közéletünk mutat. Korábban ugyanis azt hittük, ennél jobban már nem lehet kettészakítani a magyar társadalmat, de úgy tűnik, a szekértáborok igyekeznek felkészülni a végső küzdelemre.

Mintha a Fideszt a tehetetlenségi erő sodorná egyre inkább a szélsőjobbos ideológia felvállalása felé. Legjobb példa erre, hogy a kormányzati médiakolhoz egyik leglelkesebb brigádja, a Hír TV a kitörési napról készített tudósításában a békés neonáci megemlékezőket állította szembe a randalírozó, agresszív antifasisztákkal. A kormányzati lakájtévé nyílt kiállása a horogkereszteket magukra aggató ultrajobbos militáns csoportok mellett nyilván nem egy túlbuzgó riporter és egy figyelmetlen szerkesztő közös alkotása, hanem egy központi direktívának való megfelelési kényszer, s mint ilyen, a magyar kormány álláspontját tükröző produkció.

Mondhatnánk, hogy nincs ebben semmi meglepő, hiszen aki Salvinivel ölelkezik, Putyinnal kokettál, Erdogannal bratyizik, az nem riad vissza attól sem, hogy gesztusokat tegyen a fasizmus öröksége mellett nyíltan kiálló neonáci csoportoknak. Orbán ugyanis a látszat ellenére már régen nem tagja annak a kereszténydemokrata gyökerekkel rendelkező, klasszikus európai jobbközép politikai közösségnek, mely nyíltan elhatárolódik a rasszista, antidemokratikus, Nyugat-ellenes csoportoktól. A Fidesz felfüggesztése az Európai Néppártban csak egy felszíni jelensége ennek a folyamatnak, a mélyben ennél sokkal komolyabb átalakításon megy végbe a magyar kormánypárt ideológiája.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Orbán Viktor hadiösvényre vezette a pártját és a kormányát, ami persze egy ilyen harcias természetű embertől nem szokatlan dolog. Ha azonban szüksége van a szélsőséges politikai megnyilvánulásokra fogékony jobboldali szavazók támogatására, az egyrészt azt jelenti, hogy nincs most elegendő híve a remélt kétharmados többség megszerzésére, másrészt, hogy a Fidesz bázisát kell rettenetesen szétnyújtania. A jobbközép szavazóbázistól ugyanis elég távol esik ízlésben és ideológiában az SS zászlók alatt vonuló neonáci csoportok értékrendje, így nehéz lesz a két végletet ugyanazokkal a jelszavakkal mozgósítania Orbán Viktornak.

Pedig lenne más lehetősége is a magyar kormánypártnak, igaz nem egy olyan vezetővel, mint Orbán. A szélsőjobbtól való elhatárolódás ugyanis talán hozna is annyi szavazót, mint amennyit most a kormányfő remél a neonácikkal való kokettálástól. A magyar társadalom többsége inkább megriad a horogkeresztekkel, birodalmi sasokkal, SS karszalagokkal parádézó neonáciktól, mintsem szimpatizálna velük. A kommunista jelképekkel sem szeretnek azonosulni olyan baloldali szavazók, akik kritikusan viszonyulnak a Kádár-korszakhoz. Ezek mind rossz történelmi tapasztalatokat felidéző jelképek, és nem egy uniós tagország utcáira valók. És bár erősen mérgezte az utóbbi években a magyar polgárok történelmi tudatát a Fidesz, a korábbi szélsőséges ideológiák továbbra sem lettek népszerűek hazánkban.

Orbán azonban megalkuvásnak érezné, ha visszavenne az általa permanensen vívott szabadságharc intenzitásából, így törvényszerűen távolodik egykori szövetségeseitől, és közelít azok felé, akikkel 10-15 éve még szóba se állt volna. Sokan azért tartják tehetséges politikusnak, mert bár a politikai paletta szinte minden színét magára öltötte már (volt liberális, centrista, kereszténydemokrata, most pedig jobboldali populista), a 90-es évek végén megszerzett tömegbázisát azóta se vesztette el. Orbánra azonban most az a veszély fenyeget, hogy nem talál már új árnyalatokat, hacsak fel nem csap szélsőbalosnak, ha az érdekei úgy kívánják. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Alkalmi szövetségesekkel sok csatát meg lehet nyerni, de csak igaz barátokkal lehet a háborúban diadalmaskodni.”      

Szegedi kattintós