„A Kádár-korban élünk, öncenzúrát alkalmazunk, és közben azt hajtogatjuk, ez még mindig demokrácia” – mondja Schilling Árpád.

A rendezővel a szűkös büdzséje miatt munkatársai nagy részétől megváló Krétakör Alapítványról beszélgettünk, meg arról, hogyan foszthatja meg szabadságjogaitól a művészeket egy színházigazgató, s miként lett a Krétakör a leghangosabb politikai aktivista szervezet.

– Nincs pénzük fenntartani az eddigi bázisukat. Nem bánta meg, hogy nem pályáznak több állami pénzre?

– Egyáltalán nem. Csak hogy értsük. Vidnyánszky Attila és Kriza Zsigmond 2010-ben megalkották az új előadó-művészeti törvényt. Ebben létrehozták a miniszter mellett működő művészeti bizottságok intézményét, amely korlátlan jogot kapott arra, hogy a hazai előadó-művészeti szcéna ügyeit intézze. A törvény lehetővé teszi, hogy döntéseik oka titkos legyen. Pontosan Vidnyánszkynak és strómanjainak, hiszen ő volt az első színházművészeti bizottsági elnök, őt váltotta Vasvári Csaba. 2013-ban ez a bizottság harmadával, 2014-ben felével vágta meg azt az összeget, amelyet az Emmi pályázatának szakmai kuratóriuma a Krétakörnek megítélt.

Bár írtunk hivatalos levelet, hogy megértsük a szakmai érveket, nem kaptunk választ. A Krétakör az átláthatatlanság, a szakmaiatlanság és az antidemokratikus gyakorlat ellen tiltakozott. A Lúzer című előadásunkban név szerint említettem a két bizottsági elnököt, ezzel is nyomást gyakorolva rájuk. A bemutató után egy hónappal a bizottság azt ígérte a Független Előadó-művészeti Szövetségnek, hogy nem szólnak bele többet a szakmai kuratórium döntéseibe.

– Miért függene ez össze a Lúzerrel?

– Természetesen nem tudom bizonyítani. Az is lehet, hogy Vasvárit már nem hajtja az a mély bosszúvágy a „libsik” ellen, mint a Nemzeti Színház igazgatóját.

– Áldozat lenne a Krétakör?

– Vezéráldozat. Most úgy gondolják, hogy nekünk sem kell más, mint az állami pénz, befogjuk a szánkat, aztán pályázunk újra.

– Mert nem?

– Még az alaptörvény is garantálja az állampolgárok kultúrához való szabad hozzáférésének jogát. Ebből következik, hogy

az állami kultúrafinanszírozás nem kegy, hanem kötelesség.

Ugyanakkor nem közömbös ennek a módja. Centralizált hűbéri rendszert alakít ki a Fidesz, amelyben az aktuális kormányerő döntheti el, ki alkothat, mit és kinek. Amíg ez a gondolkodás uralja a kormányzatot, addig mi biztosan nem veszünk részt az állami pályázati rendszerben. Fontos elismételni újra és újra, az állam pénze nem a kormány pénze. Mint ahogy az MNB pénze sem Matolcsy Györgyé, hanem mindanynyiunké. Ezek ellen a despoták ellen harcolnunk kell, és mi ezt tesszük a magunk eszközeivel.

– Mi kéne ahhoz, hogy pályázzon?

– Először is újra kellene alkotni az előadó-művészeti törvényt – egy szakmai közösségnek. Ezzel az is együtt jár, hogy a szakmai közösségnek végre nagykorúvá kellene válnia, és a pártoktól függetlenül képviselnie értékeit. Ennek hiánya vezethetett el odáig, hogy napi gyakorlat a strómanok kistafírozása mások kárára. Sorolhatnám a Kaposvári Egyetem, az Újszínház, a POSZT vagy az MMA ügyeit. A színházi intézmények vezetőinek, de továbbmegyek, minden színházi embernek a hallgatása az oka a morális és szellemi mélyrepülésünknek.

– Így beszélne akkor is, ha egy társulat egzisztenciájának a biztonságát kockáztatná?

– Ilyenkor illik azt mondani: ki vagyok én, hogy mások egzisztenciális biztonságával verjem a csalánt? Sok gazemberséget lehet ebből a megközelítésből legitimálni.

Ma egy színházvezető azt kéri a színészeitől, ne vegyenek részt tüntetéseken, ne írjanak alá petíciókat, mert ha tiltakoznak, megvonhatják a támogatásukat vagy akár ki is rúghatják mindannyiukat.

Az intézményvezető arra kéri beosztottját, hogy mondjon le a szabad véleménynyilvánítás jogáról. A Kádár-korban élünk, öncenzúrát alkalmazunk, és közben azt hajtogatjuk, ez még mindig demokrácia. A saját félelmünk gyártja le a diktatúrát. Ehhez ma már Orbán Viktor sem kell. A probléma gyökere a rendszerváltásban keresendő. Miután államszocializmusból demokratikus piacgazdaság lettünk, gőzerővel kellett volna megkezdeni az állami intézményi struktúra, a hozzá tartozó törvényi környezet és a szakmai önrendelkezés átgondolását, átalakítását. Mindez elmaradt, ezért néz ki minden úgy, mint harminc éve. Aki intézményt vezet, kiskirály lefelé, hűbéres fölfelé. A szakma immunrendszere romokban hever.

– Ennek dacára független társulatok, ernyőszervezetek kiálltak önök mellett, gyűjtöttek is a Krétakörnek.

– A Független Előadó-művészeti Szövetség tagsága – az elnökség felhívására – szolidaritását fejezte ki, és néhány szervezet felajánlotta egy esti bevételét. Ez a kiállás rendkívül jólesett, körülbelül 150 ezer forintot kaptunk. Nagyobb összeg a közösségi alapú finanszírozásból jött össze, úgy 2,5 millió forint és a vállalati támogatásból pedig 10 millió forint. Ez utóbbinak a felét fordíthatjuk a 2015-ös évre. Ez idén arra elég, hogy a nyolc helyett két munkatárssal – ügyvezetővel és gazdasági vezetővel – életben tartsuk a Krétakör Alapítványt.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

Én nem kapok többé állandó fizetést az alapítványtól, sőt, jelentős összeggel hozzájárulok a Krétakör fennmaradásához. Innentől az EU lép a magyar állam helyébe, oda fogunk pályázni, ha egy projektet meg akarunk valósítani. Minden lehetőséget kihasználunk – függetlenül attól, hogy a Lázár János vezette Miniszterelnökség milyen kontrollt, nyomást vagy éppen büntetést képzel el. Tévedések elkerülése végett, a Krétakör nem egy tüntetésszervező cég, hanem művészeti, pedagógiai és szociális programok végrehajtására szakosodott civil szervezet. Nem támogatnak minket pártok, és mi sem őket. Függetlenek vagyunk, átlátható a működésünk.

– Az EU-s pályázathoz is kell önrész, amit tavaly sokan nem kaptak meg.

– Az önrészt elsősorban én állom. Ott tartok, mint húsz éve, amikor megalapítottam a Krétakört.

– Miért kezdett politizálni a Krétakör?

– A Krétakör mindig is politizált, mert nem hallgatott fontos közéleti ügyekben. 2010 után az intenzitás változott, de ennek egyedül a jelenlegi kormány képviselőinek a minősíthetetlen viselkedése az oka. 2011-ben, érzékelve,hogy fogy a független művészek körül a levegő, összehívtam egy tucat társulatvezetőt, hogy keressük föl az akkori kulturális államtitkárt, L. Simon Lászlót, aki fogadott minket a képviselőházban. A találkozás célja az volt, hogy az új előadó-művészeti törvény kapcsán megfogalmazzuk a véleményünket, mivel Vidnyánszky kihagyott minket az egyeztetésből.

L. Simon nem nagyon kommunikált velünk, a jogász Kriza Zsigmond mindenre azt válaszolta: jogilag lehetetlen. Ma már tudom, az egész tárgyalás csak parasztvakítás volt.

A beszélgetés eleve úgy kezdődött, hogy belépett a kulturális államtitkár a telefont a füléhez tapasztva, és nyomdafestéket nem tűrő stílusban ordibált valakivel. Miután többségünk a szocializmusban szocializálódott, szinte fel sem tűnt a helyzet fonáksága. Két évvel később a FESZ közgyűlésén részt vevők úgy döntöttek, menjünk el Markó Iván előadására, ott tegyük fel a kérdést, amelyekre sem Markó, sem az Emmi, sem a Nemzetgazdasági Minisztérium nem hajlandó válaszolni: hogyan kaphat egy független társulat pályázat nélkül akkora összeget, amelyet a többiek pályázaton sem? Végül csak egy szervezet állt az ajtóban, a Krétakör. Gulyás Márton bement, a többi már történelem. Nem maradt más, aki szembe mert volna szállni a hatalmaskodó elittel. Így lett a Krétakör az egyik leghangosabb civil szervezet.

– Mennyire tartja magát politikai aktivistának?

– Mondjuk úgy:motivált vagyok arra, hogy működjön valami civil szerveződés, ellenállás, mozgalom.

– Szervezőként-rendezőként részt vett a január 2-i tüntetésen?

– Egyáltalán nem, a feleségemet, Sárosdi Lillát kérték fel konferálni, én csak neki adtam tanácsokat. Ez nem jelenti azt, hogy ne vettem volna részt korábbi tüntetések szervezésében. A Milla idején beszédeket is mondtam. Az ember magánügye, hogyan politizál állampolgárként. De a Krétakörről leválasztom ezt a tevékenységet, mert fontosabb, hogy inkább pedagógiai fejlesztőprogramokban vegyek részt. És szeretnék csinálni minden évben egy színházi előadást, amely a Krétakör-brand alatt fut. Ennek a finanszírozását nemzetközi koprodukcióval szeretném megoldani. Dolgozom máshol is, most tavasszal például a Faustot rendezem a Katonában.

– Régen rendezett itthon klasszikust.

– A témával akkor kezdtem foglalkozni, amikor elhívtak a bázeli operába megrendezni Berlioz művét, a Faust elkárhozását.Majd az avignoni fesztiválon láttam Nicolas Stemann Faust-előadását, ami rengeteg kérdést vetett fel.Máté Gábor régóta hív a Katonába, és rájöttem, amit csinálnék, azt máshol nem tudom megvalósítani, csak náluk. Olyan körülményeket garantálnak nekem, amelyek között öröm dolgozni.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

– Külföldön viszont csupa klasszikust rendez.

– Kizárólag operákban, az adott intendáns által felkért énekesekkel. A müncheni opera intendánsa, Klaus Bachler, a Burgtheater korábbi igazgatója bízott meg ezzel először. Valamiért úgy gondolta, tudnék operát rendezni. Ebben én nem voltam annyira biztos, most is bizonytalan vagyok, bár már öt operát állítottam színpadra három országban. Hívtak a Burgtheaterbe és a Litván Nemzeti Színházba, ott már én ajánlom a témát és választok szereplőket. Az előbbiben Zabezsinszkij Éva forgatókönyvíróval írunk majd egy sztorit az emigrációról. Arról, hogy miért költözik valaki Budapestről Bécsbe, mert elviselhetetlen neki itt az élet, ugyanakkor miért érzi magát pocsékul – európai polgárként – a határon túl. A vilniusi színházban ősszel egy ottani drámaíró filmrendezővel a háború kérdéséről készítek előadást. A litvánoknak továbbra is a posztszovjet nyomás az egyik legnagyobb problémájuk.

– Ha ennyi külföldi meghívása van, miért nem költözik külföldre, mint Kovalik Balázs?

– Negyvenévesen, családdal, két gyerekkel már nem ugrálhatok.

A feleségem színész, aki az anyanyelvéhez van kötve, és az az igazság, hogy az én koromban már a közösségért érzett felelősség is szerepet játszik. Mégiscsak itt éltem le negyven évet. Alakítója is szeretnék lenni a politikának, nem csak elszenvedője.

nol.hu

{flike}