Bele-belenézek néha a „parlamenti” közvetítésekbe, leginkább az interpellációk, kérdések idején. Ritkán teszem, mert bár sokan mazochistának tartanak, valójában nem szeretek szenvedni. Már a demokratikus ellenzékből kérdezők, interpellálók is fölbosszantanak, hiszen csak kivételesen beszélnek arról, amiről szerintem kellene. S ha mégis, hát nem úgy, ahogy szerintem kellene.

Persze, a fideszesek gondoskodnak arról, hogy néha furcsa jókedvem legyen. Egy-egy „interpellációjuk” – „A tavalyi év fantasztikus eredményeket hozott. Milyen kormányzati intézkedéseknek köszönhetjük a világraszóló sikereket?” – szórakoztat.

Hanem az összbenyomás lesújtó. Egészen rendszeressé vált, hogy a kérdésekre a „kormány” képviselői nem válaszolnak, hanem a maguk bugris modorában visszakérdeznek: „Hogy van képe bármit is kérdezni, egyáltalán: megszólalni, amikor..?”

Amit mégis mondanak, az gyakorlatilag minden esetben egészen szemérmetlen hazugság. S ha a hazudozás a fideszeseknek szórakoztatóan poénos, a kormánypárti képviselők jókat viháncolnak, röhincsélnek.

Önmagában ezzel nekem nincs semmi bajom – csak az arcukat ne látnám közben! Mert az arcokon fénylik a bunkó káröröm romlott kéje – és valami fojtogatóan dermesztő sunyiság és bárgyúság. Keresek-kutatok emberinek tűnő ábrázatot, de a kormánypártiak között nem találok: egyet sem látok, amelyen fölismerhető volna akár csak egészen halvány jele a szégyenkezésnek.

Nem is értem: milyen nyelven, miről, mi okból és milyen céllal lehet, szabad szóba állni velük? És meddig még?

Már régóta bojkottálni kellett volna a bandát – de most, az elképesztő CEU-ügy után, legalábbis szerintem, a bojkott volna a demokratikus ellenzék szempontjából nem csupán az egyetlen morálisan, hanem az egyetlen racionálisan is választható lehetőség.   

Mert újabb határt léptek át, és most már végképp világos: olyan aljasságokra is képesek, amilyeneket normális emberek – dacára minden eddigi tapasztalatnak – mindeddig talán föl sem mertek volna tételezni róluk.

Szerző: Gusztos István / gepnarancs.hu