Az új liberális, szabadpiacot támogató jelölt, Emmanuelle Macron komolynak mondható előnnyel nyerte meg az elnök választások első fordulóját. Tette mindezt úgy, hogy Le Pen szavazóinak nem elhanyagolható részét tudta maga mellé állítani. És ezt a sikert jegyzi az újbaloldali jelölt, Jean-Luc Mélenchon is.

Senkit ne lepjen meg Le Pen lépése, a pártelnökségről való lemondása mögött nem (vagy nemcsak) csalódás áll, ez egy mesteri lépés több szempontból is. Szélsőséges voltát takargatni vágyó pártról lévén szó, nem meglepő, ha Le Pen kampányában többpárti kormányzást ígér, amit lépése, hogy lemond pozíciójáról erősíteni látszik.

Ugyanakkor éppen a lemondása indoklásában ott rejtőzik az a nem elhanyagolható vallomás is, ami legalábbis Le Pen szélsőséges hajlamait igazolja. Mint állítja, a pártpolitika felé akar emelkedni a választás következő fordulójáig. Meredek kijelentés alkuképtelenségről bezárkózásra való hajlamokról tanúskodik. Nem túl szerencsés kombináció semelyik politikai érában.

Továbbá állítása szerint, ha veszít a választáson, amire jelenleg a – nem túl megbízható – előrejelzések szerint nagy esélye van, vissza tud térni az elnökségi tisztre. Ennek oka a párton belüli hatalma. És itt a kulcs. Marine Le Pen apjától Jean-Marie Le Pen-től mintegy megörökölte a Nemzeti Front elnöki székét. Ez és a párt Le Pen által fentebb elismert tekintélyuralmi hierarchiája ismét olyan összefüggést kelt, amely egyben igazolja a párt máig tartó szélsőséges voltát.

Egyszerűbben, az hogy Le Pen lemondott elnöki tisztségéről, nem több, mint a párt által mímelt konszolidáció színjátékának újabb, figyelmet elterelő felvonása.

A populizmus napjainkban divatos eufémia a szélsőséges, érzelmekre építő politikára. Sajnos úgy tűnik, hogy a demokrácia bölcsőjének tartott Európa könnyen válhat annak koporsójává is. A demokrácia – és ezt a kontinensen úgy tűnik nemcsak Magyarország nem fogadja el – nem tűri meg a szélsőségeket, a kontrollvesztést.