Okkal lehet az az érzése az embernek, hogy Bayer Zsolt ifjúkorában igen szigorú testi és lelki bántalmazáson esett át. Ha ez mégsem feltűnő érzés, az azért lehet, mert valószínűleg mi magunk is átestünk hasonló atrocitásokon, ha nem is ismerjük fel ezek erőszakos voltát. Mindenesetre mindez mellékes.

Persze véletlenül sem menti fel az uszítás mesterét, aki lelkesen kívánja vérét ontani minden olyan civil szervezetnek, amelyik rontja eltartói és így az ő bizniszét. Azonban a tahóság, egy bizonyos kiemelkedő egzisztencia mellett különösen feltűnővé válik. Bizonyos állami elismerések, mint a lovagkereszt birtokában pedig egyenesen szemet szúró.

Halász János, a fidesz szóvivője szerint Bayert sokan így szeretik. Amely állításnak ismét csak kénytelenek vagyunk igazat adni. Hiszen a Fidesznek minden elképzelhető provokátorára szüksége van, hogy az amúgy is szénné alázott ellenzéket, valamint azokat a civil szervezeteket, amelyek egyben a kormány felelősségre vonását is követelik félelemben, de legalábbis elnémítva a pálya szélén tartsák.

Ehhez asszisztál lelkes buzgalommal Bayer. Általános magatartása olyan súlyos, a gyermekkorban átélt sérelmekről tanúskodik, amik egy érzelmileg instabil ember, kegyetlenkedésre való hajlamának legfőbb forrásai.

Az ember, aki ilyen agresszív hangot képes csak megütni – és hogy ezt nyilvánosan tette bizonyítja, hogy magánéletében sem több egy szerencsétlen (vagy inkább kivételesen szerencsés) tuskónál.

Az egészben számos más dolog mellett az lehet nagyon fura, hogy a fideszes baráti kör sem érzi szükségét Bayerrel elbeszélgetni, nemhogy rendreutasítani.

Hiszen ennek töredékéért, nem a kormány által fizetett (CÖF) civil aktivistákat már azért elvisznek, zaklatnak, ha például azok a városliget feldúlásának jog- és törvénybe ütköző voltára felhívják a figyelmet.

Az sem egyszerűen emészthető, hogy az események kapcsán Répássy Róbert következetesen a Széll Bernadett által beengedett aktivistákat nevezi provokátornak, míg a kommentelők gyöngyének ilyetén megnyilatkozása csupán nem tetsző volt számára. Sajátos arány-érzékvesztésről tanúskodik.

Nehezen emészthető és aligha elfogadható ez az önmagával szemben megbocsátó attitűd ez a kormány részéről, de nem is csoda, elvégre máskülönben a „kéz kezet mos” elve felborulna. És ki tudja, hogy egy elégedetlen kéz milyen piszkos titokra mutatna?