Ezt állítja minden esetre végkövetkeztetésében az a tanulmány, melyet nemrégiben tettek közzé egy massachusettsi egyetem kutatói, akik kifejetetten eme kérdéskör feltérképezésére alakítottak kutatócsoportot, összefogva a Massachusetts Institute of Technology és a North Bennet Street School szakértőit.

A munka eredménye alapjaiban írhatja át a világ legismertebb hangszerének történetét.

A csapat, mely abban a hihetetlenül szerencsés, támogatott helyzetben volt, hogy elvégezhette az egyébként igen hosszadalmas kutatómunkát, azt állítja, hogy az f-lyuk nem más, mint rengeteg apró munkahiba hangszerkészítőről hangszerkészítőre átörökített összessége.

A hangrés feladata alapvetően nem más, mint a húrláb minél jobb rezgésének elérése a fedlap gyengítésével, illetőleg a hangerő tisztább, erőteljesebb közvetítése (akárha egy „hangszóróra” gondolnánk) a hangszín finomításával.

Azonban a hangszer elődjének megszületése idején, a 10. században ez a nyílás két, viszonylag méretes, arányos kör alakú lyuk volt. Ebből aztán lassanként félhold, majd később, 300 év elteltével C-forma lett. Ez a C a 15-16. századra kezdett vékonyodni és ívesedni, mire nagyjából az 1700-as évek elejére elérte ma is ismert formáját.

A problémafelvetés, mely beindította a szakértők fantáziáját e lassú, de jól láthatóan folyamatos változtatás szándékosságának kérdésére irányul. Szerintük a hangszerkészítők nem tettek mást, mint egymástól szorgosan és nagy tisztelettel tanulva a mesterséget, elsajátítva annak legapróbb mozzanatit, a nem szándékos megoldásokat is átvették.

A kutatók azon a véleményen vannak, hogy a történelem hegedűkészítői nem tudták egész pontosan, hogy mely, a hangzás terén végzett finomítások mely fizikai változtatásokból fakadtak egész pontosan. Így hát folyamatosan kísérleteztek. Ekképpen lett tehát szép lassan két apró lyukból egy-egy szimmetrikusan elhelyezett, elegáns f-lyuk.

Ha kikérhetnénk Stradivarit véleményét a felvetéssel kapcsolatban, nem egészen bizonyos, hogy alátámasztaná az amerikai kutatók elgondolását, ami egyáltalán nem baj. Hiszen az író sem tudja a legtöbb esetben, hogy miért csinálja, amit csinál. Az már más kérdés, hogy mit válaszol, ha rákérdeznek.