"A valóság még a legrosszabb elképzeléseket is képes volt felülmúlni" – kommentálta az augusztus 14-én reggel megjelent 2. negyed­éves GDP-adatot Virovácz Péter, az ING Bank elemzője a portfolio.hu-nak.

A kormány és az elemzők várakozásainál jobban, a tavalyi megfelelő időszakhoz képest 13,5 százalékkal csökkent a magyar gazdaság teljesítménye. Hasonló negyedéves visszaesésre a KSH honlapján 1995-től rendelkezésre álló adatok szerint 25 év alatt nem volt példa. Még a 2008–2009-es pénzügyi válság idején sem érte el a visszaesés egyetlen negyedévben sem a 8 százalékot, igaz, akkor hat negyedéven keresztül csökkent folyamatosan a nemzeti össztermék. Ilyen hosszú visszaesésre most sem a kormányzati, sem a piaci elemzők nem számítanak.

Az már tavasszal egyértelmű volt, hogy a gazdasági teljesítmény komoly visszaesésével kell szinte mindenhol számolni. S bár ennek mélységéről akkor még fogalmunk sem lehetett, minden elemző az ábécének azt a betűjét kezdte lázasan keresni, amellyel a válságból való kilábalást legjobban leírni vélte: V, W, U, L, Z, de még a Nike logója is szóba került. A legfrissebb adatokból egyértelműen látszik, hogy a drasztikus visszaesés Európában és Észak-Amerikában a március és június közti időszakra koncentrálódott, és a korlátozások csökkentésével a gazdaság is kezd magára találni.

A gazdaság tavaszi összeomlását a korlátozások és a termelési láncok elakadása miatt kialakult kínálati visszaesés okozta. Bezártak a plázák, mozik, éttermek, és sok minden más. De a fogyasztók kereslete is drasztikusan csökkent a nem alapvető fontosságú termékek, szolgáltatások esetében. Ha nem ülhetünk autóba, akkor miért cserélnénk le? És ha veszélyes, akkor nem akarunk elmenni a kedvenc kocsmánkba, függetlenül attól, hogy egyébként is zárva van. Egyszerre következett be keresleti és kínálati sokk. Békeidőben ismeretlen jelenséggel állunk szemben, melyre hiába keressük a megszokott válaszokat a közgazdasági tankönyvekben.

De ez az időszak kezd véget érni. Egyes ágazatokat leszámítva (például nemzetközi turizmus, nagy rendezvények) a gazdaság visszatér a normál kerékvágásba. A klasszikus, több hónapos késéssel megjelenő statisztikai módszerek mellett az elmúlt években a big data olyan új módszereket kínál, amelyek segítségével szinte jelen időben tudjuk követni a gazdaság helyzetét. Az egyik legjobb ilyen indikátor, az áramfogyasztás, júniusban és júliusban már a tavalyi „békeévhez” hasonló szinten volt.

Az alapvető termékekhez, szolgáltatásokhoz még az extrém korlátozások idején is akadálytalanul hozzá lehetett jutni, és ez nem a kirendelt katonai parancsnokoknak volt köszönhető. Volt élelmiszer, ivóvíz, fűtés, áram, üzemanyag, készpénz, gyógyszer, működött a szemétszállítás, a tévé, a rádió, és mindenekfelett a térerő. Volt internet és wifi. Ha ezen termékek, szolgáltatások bármelyikénél masszív hiány állt volna elő, az súlyos és kiszámíthatatlan pánikreakciókat váltott volna ki a társadalomban. A piacgazdaság működött, annak ellenére, hogy előfordultak felvásárlási rohamok, a fogyasztási szokások némelyike is megváltozott, s néhány területen a szélsőségesen megnövekedett keresletet nem lehetett rövid távon kielégíteni (lélegeztetőgép, fertőtlenítő, maszk). De – jórészt a sokat kárhoztatott globalizáció révén – pár hónap alatt ezen termékek gyártását is sikerült felfuttatni. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy a következő évtizedekben minden, egy kicsit is racionálisan vezetett országban ezekből sokkal nagyobbak lesznek majd a tartalékkészletek.

A gazdaság következő pár évét azonban jó eséllyel már nem a kínálati oldal határozza majd meg, hanem a fogyasztási kereslet nagysága. Visszatérnek-e az emberek az éttermekbe, elkezdik-e a régen halogatott lakásfelújítást? És mindezek mellett velünk vannak mindazok a bizonytalanságok is, amelyek miatt egyes elemzők évek óta vitatják a 2010 utáni példátlan fellendülés fenntarthatóságát. Meddig lehet világszinten laza monetáris politikát folytatni, meddig halogathatjuk az érdemi reakciókat a klímaválságra, mi lesz az amerikai–kínai viszonnyal, a Trump-jelenséggel, a Brexittel? A fejlődő országok jelentős része, főleg Dél-Amerikában és Afrikában egyszerűen képtelen megbirkózni a járvánnyal. Az egészségügy felkészületlensége, a gazdaság szerkezete, a lakhatási lehetőségek szűkössége, a társadalom peremén élők hatalmas aránya olyan társadalmi robbanásra vezethet, melynek hatásai alól a fejlett világ sem vonhatja ki magát. Az arab tavasz szerencsétlen kezelése csak néhány országot – Szíria, Líbia – zilált szét, de mit kezdünk azzal, ha esetleg Dél-Afrika, Nigéria, India esik szét? Vagy fél Latin-Amerika? Meglehet, az lenne az igazi migrációs válság.

Felrúgott alapelvek

A válságra adott gazdasági válaszok, ha nagyságrendjük különbözött is, a minden létező fegyver bevetésének elvét követték. Az országok soha nem látott költségvetési költekezésbe fogtak, és szélsőségesen lazították monetáris politikájukat. Tabuk dőltek le szinte napok alatt. Az állam olyan piacgazdasági feladatokat vett át, mint a vállalkozások bérköltségének kifizetése, a monetáris politika pedig bevallottan felrúgta azt az alapelvet, hogy a költségvetést nem finanszírozhatja közvetlenül a jegybank. Paul Tucker, a brit jegybank egykori alelnöke szerint a Bank of England újra a londoni pénzügyminisztérium egyik főosztályává vált, amire a jegybank elnöke elvtársi őszinteséggel vallotta be, hogy ha nem segítenek be az állampapírpiacon, elfogyott volna a költségvetés pénze – azaz csődbe ment volna a brit állam! Amihez képest a Lehman Brothers 2008-as bedőlése laza vasárnapi babazsúrnak minősülne.

A fejlett világ már több mint 4200 milliárd dollárnyi extra költekezést vállalt be, a költségvetési hiány pedig 17 százalék körül lesz a jelenlegi becslések alapján. A jegybankok követhetetlen mértékben öntik a pénzt a piacokra, hogy legyen elegendő pénz a rendszerben, ezzel fenntartsák az aggregált keresletet, és elkerüljék a még nagyobb összeomlást. Csakhogy a kereslet fenntarthatósága nemcsak attól függ, hogy mennyi pénz van a rendszerben, hanem attól is, hogy akarnak-e a fogyasztók vásárolni. És úgy tűnik, nem feltétlenül akarnak – a pénz jó része pedig a tőkepiacokra áramlik. Így az a szürreális állapot állt elő, hogy az elmúlt száz év egyik legnagyobb válsága alatt is rekordokat döntenek az amerikai tőzsdéken az árfolyamok. Ez józan ésszel szinte felfoghatatlan.

A rendszer fenntarthatósága két, egymással is összefüggő tényezőn nyugszik: bármennyi pénz is van a rendszerben, nincs infláció, és bármennyi kockázat is van a rendszerben, a kamatok nulla vagy az alatti szinteken tarthatók. A legradikálisabb közgazdászok a mainál is alacsonyabb, negatív kamatok mellett kardoskodnak, aminek az egyik nagy veszélye az lenne, hogy mindenki a jó öreg készpénzbe menekülne, a pénzjegynyomdák (és a betörők) legnagyobb örömére. De hogy ettől csökkennének a megtakarítások, és az emberek ész nélkül vásárolnának, berúgva a gazdasági növekedést? Nem hinném.

Néhány nagy országot leszámítva – amelyek gyakorlatilag nem tudnak csődbe menni (Egyesült Államok, Japán, Németország és az eurózóna, Kína) –, mindenki attól retteghet, hogy egyszer mégis növekedni kezd az infláció, aminek nyomán megemelkednek a kamatok – és pillanatok alatt elindulhat az államcsődök hulláma. A nagy nemzetközi szervezetek már most is sokkal enyhébb feltételek mellett mentik a rászorultakat. Az IMF már eddig is több mint 80 országnak nyújtott segítséget.

A klímaválság és az egyenlőtlenségek növekedése miatt nem lenne szabad a válság előtti kényszeres növekedéshez visszatérnünk. De ha marad az alacsonyabb gazdasági teljesítmény, akkor nem áll vissza a munkanélküliség az elmúlt években megszokott alacsony szintre. Csak egy példa arra, hogy a jól hangzó klímacélokat mennyire nem lehet érvényesíteni. Az energiaárak az utóbbi időben rendkívül alacsony szintre süllyedtek. A kormányok ezt az árcsökkenést energiaadó, jövedéki adó formájában különösebb társadalmi feszültségek nélkül vonhatták volna el, aminek több haszna is lehetne. Extra forrás keletkezne a költségvetésben főleg klímacélokra, az alacsony energiaárak nem fékeznék az energiatakarékosságot, és nem enyhülne az innovációs, struktúraváltási kényszer a megújuló energiatermelés érdekében. De erről a lehetőségről még csak vita sem alakult ki.

A magyar helyzet

A minden várakozást alulmúló GDP-adatot azóta sem kommentálta az MNB, de előbb-utóbb be kell látniuk: az irreális várakozások kínos mosolyt váltanak ki a gazdaság szereplőiből. Muszáj lesz feladni az idei gazdasági növekedés ábrándját. Az elemzők és a Pénzügy­minisztérium is 5 százalék körüli vagy annál némileg nagyobb gazdasági visszaesésre számítanak. Május elején egy előadásomban a visszaesést 10 százalék körülire becsültem, de remélem, tévedtem, és 6–7 százaléknál nem lesz nagyobb. Sok függ attól, hogy ősszel szükség lesz-e újabb korlátozásokra – de a valódi kérdés az, hogy mi történik a magyar gazdaság szempontjából meghatározó külpiacokon; hogy a fő exportpiacokon mennyi Audit, Mercedest, Suzukit és más, nálunk gyártott terméket fognak a vevők vásárolni. Ha „csak” 10–15 százalékkal esik vissza a kereslet, már annak is komoly hatásai lesznek a magyar gazdaságra.

A kormányzat a járvány gazdasági következményeit egyszeri, rövid kisiklásnak tekinti, fel sem merül, hogy elhúzódó gazdasági modellváltás kezdetén vagyunk. Pedig lehet, hogy az elmúlt években megszokott, jelentős részben az EU-támogatásokkal fűtött 4 százalék körüli gazdasági növekedés helyett jóval alacsonyabb növekedésre, vagy akár stagnálásra kell készülni. Az idei drasztikus visszaesés után jövőre persze „soha nem látott” növekedésre számíthatunk, s a választások előtti hónapokban ezt a kormányzati kommunikáció ki is fogja használni – de a gazdaság még a 2019-es teljesítményt sem éri majd el, és a költségvetés helyzete is nehezebb lesz.

A járványnak mindemellett lehetne pozitív mellékhatása is – a régóta szükséges változások elindítása a költségvetési kiadásokban. Az elmúlt tíz vagy éppen harminc év vesztese nyilvánvalóan az egészségügy és az oktatás volt, s most biztosan komoly társadalmi támogatottságot lehetne szerezni a struktúraváltásra. Ám ennek egyelőre nem látszik jele. Viszont újabb és újabb érthetetlen és értelmetlen projekteket jelentenek be ahelyett, hogy leállítanák a tragikusan drága és nem magyar érdekeket szolgáló Paks 2-t, a Budapest–Belgrád vasútvonalat vagy a külpolitikai befolyásszerzést szolgáló hadiipari bevásárlásokat. Most lehetne a költségvetés kiadásait évtizedekre determináló, még meg nem valósult városligeti, várbeli és sportberuházásokat elengedni, ideértve a lopakodó olimpiai fejlesztéseket is. Hiszen az ország ezeket egyszerűen nem fogja kibírni. A több tíz-, illetve százmilliárd forintos, soha meg nem térülő fejlesztések évtizedekig terhelik majd a költségvetést, miközben csak egy szűk csoport érdekeit szolgálják. A legújabb fantazmagória 65 milliárdért a MotoGP pálya Hajdúnánásra – ez az adófizetők ellen elkövetett bűntett.

Nincs biztos recept

A kormány gazdaságpolitikai reakciója a tőlünk nyugatabbra fekvő országok gigantikus költségvetési csomagjaihoz képest erősen visszafogottnak tűnik. Valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy a második negyedévi GDP-visszaesés a régióban nálunk volt a legnagyobb. Augusztus 25-én a Pénzügyminisztérium korrigálta a korábbi hivatalos, 3,8 százalékos költségvetési hiány előrejelzését 7–9-re, ami azt mutatja, hogy a visszafogott gazdaságélénkítési költekezés ellenére is jelentősen nő majd a hiány. Táblázatunkból jól látszik az is, hogy a gazdaság teljesítménye azokban az országokban esett vissza legjobban, ahol a járványt a legkevésbé tudták megfékezni: Spanyolországban, Olaszországban és a Brexittel is sújtott Nagy-Britanniában.

Ha eleinte voltak is olyan vélemények, hogy van lehetőség a járvány visszafogása és a gazdaság teljesítménye közötti átváltásra, a tények ennek az ellenkezőjét bizonyítják. A járvány szabadjára engedésével nem lehet megmenteni a gazdaságot. Sőt. Minél súlyosabb volt a járvány egészségügyi szempontból, annál jobban szenvedett végül a gazdaság is. Ezért is különösen aggasztó a járvány terjedése most Dél-Amerikában, Afrikában vagy éppen Ukrajnában, Szerbiában, Romániában, Bosznia-Hercegovinában.

A gazdasági válságkezelésre nincs egységes recept. A költségvetési lazítás és monetáris expanzió is különböző méretű és struktúrájú lehet, aminek a hatásai is különbözőek lesznek. A kis, nyitott, felzárkózó országok lehetőségei korlátozottabbak, mint a dollárkibocsátás monopóliumával rendelkező Egyesült Államoké vagy a bivalyerős német gazdaságé. Ez magyarázhatja a magyar kormány óvatosságát is. A magyar államadósság még mindig nagyon magas és rövid a lejárata is. S bár a jelenlegi alacsony kamatok mellett még jó ideig gond nélkül finanszírozható, egy masszív kamatemelkedés komoly feszültségeket okozna a magyar államháztartásnak és a jegybanknak is. EU-tagként jó eséllyel kisegítenének minket az IMF és az uniós hitelezők, de ha nehéz helyzetben kell pénzért kuncsorognunk, akkor ennek feltételei lesznek. Márpedig az utolsó dolog, amit a miniszterelnök szeretne, hogy szorult helyzetben politikai és gazdasági feltételeket szabjanak neki a segítségért cserébe. Ennek fényében sok minden jobban érthető a magyar gazdaságpolitikai válságkezelésben.

Szerző: László Csaba, címzetes egyetemi tanár, volt pénzügyminiszter. / magyarnarancs.hu