h i r d e t é s

A józan ész alulmaradt – Fábián István: Orbán Viktor fejében tévképzetek élnek

Olvasási idő
9perc
Eddig olvastam

A józan ész alulmaradt – Fábián István: Orbán Viktor fejében tévképzetek élnek

2019. február 12. - 13:04

 

A világon sehol nem működtetnek kutatóintézetet pályázati alapon, méghozzá azért nem, mert az nem lehetséges. - írja  a 168ora.hu.

Az innovációt pedig nem kézivezérléses pályázati rendszerrel kellene segíteni, hanem a gazdaság és a kutatóhelyek közötti kapcsolat erősítésével – mondja lapunknak Fábián István, a Debreceni Egyetem professzora. Úgy látja: az MTA elleni támadás valódi célja a kormány számára kényelmetlen területek ellehetetlenítése.

– Megjelent az úgynevezett Tématerületi Kiválósági Program, amely a kormány kommunikációja szerint alkalmas lesz az „akadémiai kutatóintézetek, a felsőoktatási intézmények és az állam által alapított kutatóintézetek hatékony és eredményes szakmai munkájának” biztosítására.

Ez az új kutatásfinanszírozási modell Palkovics László innovációs miniszter szerint kiszámítható és fenntartható, a minőséget szolgálja. Szükséges volt hozzányúlni a kutatásfinanszírozáshoz? Volt racionális érv a jelenlegi rendszer átalakítására?

– Egy akkora finanszírozási rendszeren, mint amilyen a tudományé, mindig lehet finomítani, javítani. A mostani „átalakítással” az az alapvető probléma, hogy nem indokolják meg, miért van rá szükség. Ráadásul radikálisan és azonnal akarják megváltoztatni a finanszírozást, amiből nagyon sok probléma lesz. Hiszen van egy beállt, ráadásul nem is rosszul működő rendszerünk. Palkovics miniszternek van egy munkaanyaga, amiben még ki is emeli, hogy az MTA kutatóintézetei mennyire jól teljesítenek. Mindazonáltal nyilván lehet javítani és változtatni, csakhogy nem tudjuk, mi az a probléma, amit meg akarnak oldani, s hogy az új rendszer megoldja-e a problémát, miközben komoly félelmek vannak a tekintetben, hogy alapvető értékeket fognak szétverni. Annak pedig beláthatatlan következményei lesznek.

Az is komoly gond a finanszírozás átszervezésével, ahogy korábban a felsőoktatással kapcsolatos átalakításokkal is, hogy nincs megfelelő mélységi analízis, hatástanulmány a kormányzat részéről, nincs kockázatbecslés, nincsenek megvalósítási tervek. Az idézett miniszteri munkaanyag és a napi kommunikáció tele van belső ellentmondással. Például a munkaanyag szerint „az MTA-kutatóintézetek és a felsőoktatási intézmények között erős a kapcsolat”. De akkor honnan jön az a kormánykommunikációban gyakran előkerülő kritika, hogy nincs átjárás a felsőoktatás és az MTA kutatóintézetei között? Ez hazugság. A másik megállapítása Palkovics László minisztériumi belső anyagának, hogy „az MTA és kutatóintézeteinek teljesítménye kiugró, mind produktivitásban, azaz mennyiségben, mind idézettségben, azaz hatásban”.

És akkor ezt a rendszert kell derült égből villámcsapásként átalakítani? Az MTA nagyjából 67 milliárd forintból gazdálkodik évente, amiből 28 milliárdot biztosít az állam az intézmények fenntartására és kutatásokra, 12 milliárdot pedig a köztestületi működésre. Miért is kell a finanszírozást megváltoztatni akkor, ha a kutatásba befektetett, egyébként nemzetgazdasági szinten és nemzetközi összehasonlításban csekély összeg ennyire jól hasznosul? A Palkovics-féle munkaanyag egyébként felvet egy alapvető problémát: azt, hogy Magyarországon az innovációs tevékenység nem jó, a 22. helyen állunk az európai rangsorban. Miután a gazdaság és az innovációs képesség összefügg, ha nincs innováció, nincs gazdasági fejlődés. Ez világos, ezen változtatni kell. De az alapkutatás és az alkalmazott kutatások összevonása, valamint a kutatóintézetek kézi vezérléses finanszírozása mennyiben javít ezen a helyzeten? Ez teljes vakvágány! Magyarországon nem azért nincs innováció, mert nincs meg az ehhez szükséges tudományos kapacitás és kutatói készség, hanem azért, mert a gazdaság és a kutatóhelyek közötti kapcsolatok nem épültek ki.

– Ennek mi az oka?

– A szereplők nem nagyon tudják, hogy a másiknak mi az igénye. Ha a minisztérium új innovációs stratégiát akar, akkor a kutatóintézetek, az egyetemi kutatóhelyek és a gazdaság közötti kapcsolatot kellene erősítenie. Lehet, hogy Palkovics összes tévképzete onnan ered, hogy erre a kapcsolatra az ő szakterületén, az autóiparban vannak jó példák. A gond az, hogy a Magyarországra érkező multik általában nem itt akarnak innoválni, mert nekik otthon olyan központjuk van, amely kielégíti az igényeiket. A másik probléma pedig az, hogy a kis- és középvállalatok, a kkv-k nemigen innoválnak, mégpedig azért nem, mert nem feltétlenül érdekeltek benne, és anyagi lehetőségeik sincsenek rá. Egy kis cégnek nem éri meg valódi termékfejlesztésbe pénzt fektetni, illetve nem tudja annak anyagi terheit vállalni. A fejlesztést elősegítenék ugyan az innovációs pályázatok, de ezek túladminisztráltak, és nagyon sok felesleges kötelezettséget rónak a résztvevőkre.

– És az ilyen jellegű pályázatok mintha csak egy meghatározott kör számára lennének elérhetők.

– Igen, jelen van a korrupció. A leginkább innovatív kkv-k egyébként az információtechnológiában vannak, de azok többnyire nem a kutatóintézetekbe viszik a problémáikat, hanem saját maguk fejlesztenek.

– Ön szerint tehát ha a minisztérium koordinálna és összehozná a kisebb cégek fejlesztési igényeit a kutatói bázissal, többet tenne a hatékonyságért, mint azzal, amit most csinál a kutatásfinanszírozás átalakításával. A miniszter egyébként az átalakítások kapcsán a németországi Max Planck Intézet hálózatára hivatkozik.

– Jobban tenné, ha nem hivatkozna. Ez a hálózat ugyanis nagyon komoly alapfinanszírozást kap az államtól. Ez is benne van egyébként a minisztériumi munkaanyagban: „a Max Planck Intézet bevétele túlnyomó részt az állami szektorból folyósított alapfinanszírozásból áll”. Vagyis az alapfinanszírozás megoldott, a rezsiköltségeket az állam odaadja. A finanszírozás alapvetően a bizalmon alapul. Az irányító megbízik a Max Planck Intézetekben, mert tudja, hogy nem fogják a pénzt elherdálni. Ez a bizalom hiányzik itthon. Amíg elnyerek egy pályázatot, én vagyok a zseni, de ha már megnyertem, akkor csirkefogó leszek, aki át akarja vágni a rendszert. Nálunk a rendszer a bizalmatlanságon alapul. Ezért akarják kézi vezérlésűvé alakítani a kutatásfinanszírozást. Az a bizalmi alap, hogy odaadjuk a pénzt az MTA-nak, amiből az majd a legjobb tudása szerint biztosítja a kutatóintézeteinek működését, teljesen kiveszett.

– De a Max Planck vezetésében is ott ülnek politikusok, a kormány képviselői, állami szereplők.

– Ez rendben is van, mert az egész rendszer működése arról szól, hogy meghatároznak általános tudománypolitikai célokat, meghatározzák a kutatóintézetek alapfinanszírozását, és innentől kezdve nem akarnak belepiszkálni abba, mi történjen a kutatóintézetekben.

– Az elosztás módja, tehát a pályázati rendszer már önmagában instabillá teszi az alapkutatásokat?

– Hogyne, ez teljesen abszurd elképzelés! Ez nem pályázati úton megoldható ügy. Egy kutatóintézet forrásigénye egyrészt a bérekből áll, mert mindenképp szüksége van egy stabil gárdára, ahogy egyébként a Max Planck Intézet hálózatában is hosszú évekre biztosított a kutatók megélhetése. És ez nem jelenti azt, hogy a kutatóknak így nem kell teljesíteniük, és nyugodtan hátradőlhetnek. Ez inkább arról szól, hogy van egy belátható életpályájuk, amelyért cserében teljesítményt nyújtanak. A finanszírozásnak elengedhetetlen része az alapinfrastruktúra fenntartása is. A kutatóintézetek épületeinek gáz-, villany és egyéb számláit ki kell fizetni. Vannak olyan nagy műszerek is, amelyek fenntartása költséges. Azokat biztonsággal csak úgy lehet működtetni, hogy van egy alapfinanszírozás, ami fedezi a fenntartást és az alapműködést. Erre lehet aztán ráépíteni pályázati projekteket. A világon sehol nem működtetnek kutatóintézetet kizárólag pályázati alapon, méghozzá azért nem, mert az nem lehetséges.

– Igen, de a most kiírt pályázatokban ott a viszonylag magas, 40 százaléknyi rezsiköltségarány. Akárki nyer is, elviekben a rezsirészre tarthatna igényt az MTA, és az általa fontosnak tartott, de a kormány által nem preferált kutatásokat ebből finanszírozhatná.

– Ez nonszensz! Ez épp olyan, mint amikor a miniszter arra biztatja az MTA-t, hogy az átmeneti időszakban oldja meg a fenntartáshoz szükséges finanszírozást, hiszen a számláján van pénz. De ezzel törvénysértésre hív föl, hiszen azok jórészt célzott támogatások. Ennek az új finanszírozási modellnek semmi köze az innovációhoz, semmi köze a tudományos kutatások hatékonyságának növeléséhez. Arról szól a történet, hogy el akarnak olyan területeket lehetetleníteni, amelyek kényelmetlenek a kormány számára. Az MTA az utolsó autonóm intézmények egyike, ami nem szolgál ki napi politikai elvárásokat. Így 2016-ban a Társadalomtudományi Kutatóközpont gondozásában megjelent egy könyv A magyar jogrendszer állapota címmel, amely szót ejt a súlyos korrupciós helyzetről is. A társadalomtudósok konferenciát szerveztek a migrációról, ami nem Soros Györgyöt hozta ki a jelenség okozójának. Az MTA közgyűlése kétharmados szavazataránnyal állt ki a CEU mellett. Nos, ezekért ment neki a kormány az MTA-nak.

– A folyamat nyilvánvaló vesztesei a társadalomtudományok, de vannak olyan kutatók, műhelyek, amelyek nagy nyertesei lehetnek. A kérdés az, hogy a tudományos közösség, amely a decemberi közgyűlésen egységesnek mutatkozott, megosztható-e ilyen módszerekkel.

– Igen, a miniszter egyértelműen a megosztásra játszik. Az, ahogy az MTA vezetőségén átnyúlva konzultációra hívta a kutatóintézetek főigazgatóit, semmiképp sem nevezhető elegánsnak.

– De ilyenkor mondhatnák a főigazgatók azt is, hogy van választott elnökünk, aki teljes felhatalmazást kapott a kormánnyal folyó tárgyalásokhoz.

– Kiszolgáltatott helyzetben vannak a főigazgatók is. A kasszakulcsot elvette a kormány. Ez volt az a törvénymódosítás, amelynek véleményezésére 54 percet kapott az MTA. Ha én főigazgató lennék, mélyen el kellene gondolkodnom azon, mit tegyek, mert összességében körülbelül hatezer kutató sorsáról van szó. Ez a bizonytalanság, amelyet a miniszter generált, arra kényszeríti elsősorban a magasabban kvalifikált kutatókat, hogy elmenjenek. Több olyan kutatóról tudok, aki komoly európai támogatással most elmegy, és a pénzzel együtt elviszi magával a kutatási témát is.

– Nincs olyan tapasztalatuk az elmúlt kilenc évből, hogy csak közösen érdemes fellépni a kormánynak a tudományos autonómiát romboló lépései ellen?

– Ez fikció.

– A felsőoktatás átalakítása, a kancelláriarendszer, a konzisztóriumok, a kézi vezérelt, rosszul finanszírozott egyetemek – ez nem mind-mind ilyen tanulság?

– A kormány nem bízik sem a felsőoktatásban, sem a tudományos szférában. A 2010 végén elfogadott Széll Kálmán Tervben is az jelent meg, hogy a magyar felsőoktatás csak a pénzt pazarolja. A kormány nem tart igényt arra, hogy a felsőoktatás együttműködjön vele, inkább számos intézményben kormánybarát vezetést alakított ki. Látjuk, hogyan történik a rektorok kinevezése, hogyan működnek a kancellárok. Sok helyen olyan embereket tettek ilyen pozíciókba, akik nem értik, hogy hová kerültek, viszont bármit végrehajtanak. Ebből az következik, hogy a felsőoktatás az intézményeken belül is megosztottá vált. Ilyen helyzetben nehéz egységesen fellépni. A tudós olyan „fajzat”, amelyik békés, türelmes, kutatni szeret, s ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor abban bízik, hogy a józan ész úgyis győz. A józan ész az utóbbi években alulmaradt. Nem lehetett elérni, hogy tényleges hatástanulmányok alapján készítsenek felsőoktatási stratégiát, sem azt, hogy a kutatástámogatás átalakítása értelmezhető hatástanulmány alapján történjen meg. Jön valaki, aki rámutat egy problémára, és rögtön, tűzön-vízen át keresztülnyomja az általa kínált megoldást. Most is ez történik: valaki rámutat a valóban rossz innovációs helyzetre, és megoldásként átnyomja, hogy toljunk össze mindent, és tegyük kézi vezérlésűvé a kutatásokat. Az, hogy ez nem fog működni, senkit nem érdekel. Mint ahogy az sem érdekelt senkit se, hogy az OECD-statisztikák szerint a magyar felsőoktatás költséghatékonyan állítja elő a diplomát. Vagyis itt nagyon megéri a felsőoktatásba fektetni, mert a diplomások termelik a legtöbb hasznot az országnak.

– Azért, mert Orbán Viktor fejében egy más társadalomkép él.

– Ezek tévképzetek, amelyeknek semmi közük a valósághoz. De a tévképzetekkel kapcsolatos bírálatokat a döntéshozók ellenséges hozzáállásnak tekintik, ahelyett hogy partnerek lennének. Holott a tudományos és az oktatói szféra arra van predesztinálva, hogy partnere legyen a mindenkori politikai vezetésnek. Tudjuk, hogy csak az a nemzet fejlődik, ahol az átlagos tudásszint folyamatosan nő. De a kormányzati döntések ezt nem támogatják. Olyan közeget alakítottak ki, amelyben mindenhatónak gondolják magukat, és nem foglalkoznak az elemzésekkel.

168ora.hu


 

h i r d e t é s