h i r d e t é s

A kisvasút kocsijából nem lehet szociális bérlakást kialakítani!

Olvasási idő
2perc
Eddig olvastam

A kisvasút kocsijából nem lehet szociális bérlakást kialakítani!

2017. február 28. - 15:16

 

Ma a közgyűlésben tízezer milliókról döntöttünk, ki így, ki úgy szavazott. Edison óta tudjuk, csak a végeredmény fontos, az minősíti a munkánkat.

Én három éve találkoztam vele. Szegényes, de tiszta rendezett, idős asszony volt. Az élet már alaposan próbára tette. Látszott a fodrászt alig látott haján, a hiányos fogazaton. Bizakodva kérte, hogy segítsek neki egy szociális bérlakáshoz jutni. Ha jól emlékszem azt mondta, hogy bízik bennem. Bízik, de mit tehetek én egyedül?

Benn ülök a bizottságba, amelyik a lakáselosztásokról dönt. Látom, hogy minden lakásra közel húsz ember „pályázik”, üresedés pedig szinte csak kihalással lesz. A kiszemelt lakást egy kisgyermekes anyuka kapta. Én sem tehetem volna másképp.

Amikor a fogadó órámon találkoztam vele, kérdőn, de nem szemrehányón kérdezte, hogy: nem tudott segíteni? Szépen megmagyaráztam, hogy alig van lakás és azt az egy szem kicsit egy kisgyerekes anyuka kapta. Szomorúan mesélte el, hogy volt nekik lakásuk, de a gyereke valami hitelügybe bevonta őt is és a bank elvitte. Egyedül van már időtlen idők óta, a férje is meghalt. 

Negyedévenként bejött érdeklődni a fogadóórán. A ruházata, a kinézete is egyre jobban kopik. Volt, hogy elfelejtettük a pályázati határidőt. Ez nyilván az ő dolga lett volna, mert ugye esélyegyenlőséget hirdetettünk korábban mi is... de vajon hol van itt az esélyegyenlőség? A jobboldal még a látszatát is elvetette.

Kinek mennyije van, annyit is ér! Hangzott a szlogenné vált megfogalmazás. És tényleg! Megnéztem a korát, 1941-ben született. Nincs semmije, egy albérlet, az egyre molyrágottabb kabátja és százezres nyugdíja, ami azért azt mutatja, hogy végigdolgozta az ország számára hasznosan az életét.

Az idén télen, a piacon találkoztunk szembe jött velem. Én azért mentem, hogy lefotózzam az üres piacot, a néni szakadt kabátjában, két látható fogával, csak úgy megszokásból, hogy lássa még egyszer a piacot, amit úgy szeretett hajdanán. 

Azt kérdezi bánatosan: Maga sem tud segíteni? Pedig én úgy bíztam magában. Én már öt éve szeretnék egy ilyen lakáshoz jutni. Már nem bírom az albérleti díjat, a gyógyszereknek is csak felét tudom megvenni. Pályázok, vagy amit mondanak. A torkomat összeszorította az a valami, amit úgy hívnak másutt, hogy lelkiismeret, szolidaritás, vagy keresztényi szeretet.

A bizottságon sikerült a történetemmel elfogadtatni a néni kérelmét. Tudom, hogy Ő tán soha nem szavazott ránk, Másra sem. Ne is számítson rá senki, hogy "meghálálja". Negyven év munkájával megtett, mindent amit tudott. Takarította a mi szennyesünket, felnevelte a következő generációját, arról nem tehet, hogy elvesztette, nemcsak a gyerekét, hanem kis vagyonkáját is, ahol alanyi jogon fagyoskodhatott volna még öt-tíz évig. Kertészkedhetett volna a kiskertjébe, akár el is adhatott volna onnan valamit.

A napokban hallottam, hogy a városunk egy emblematikus, kedvelt kereskedője is tönkre ment. Bérlakás pályázaton kell neki is megalázva kivárni a sorát. Milyen ez a város, amelyik még a saját szülöttjeit, az évtizedekig minket szolgáló tisztességes embereknek sem képes megadni a lakhatás, az élet lehetőségét?

Mondom tízezer milliókról döntöttünk. Ezekre egyetlen fillér sem jutott. Amit Botka László megcsinált Szegeden, hogy olyan garzonlakásokat építtetett talán PPP rendszerben, ahova arcvesztés nélkül bemehet az idős magára maradt ember, saját bútorával, emberséges körülmények közé. De hát fontosabb a kisvasút, a kalandpark, 150 szobás négycsillagos szálloda, a soha meg nem térülő Paks Szekszárd távvezeték.


 

h i r d e t é s