Mára sokat ismételt megállapítás, hogy a 2008-as gazdasági válság paradigmaváltáshoz vezetett, amelyben az addig megkérdőjelezhetetlennek tűnő neoliberális gazdaságpolitika egyeduralma megtört. Az azóta eltelt időszak azonban ennek ellenére nem egy új, a tőke és a piac hatalmán túlmutató gazdasági és társadalmi berendezkedés létrejöttét hozta el több országban sem. Az elmúlt két évtized tapasztalatai alapján a neoliberalizmus rendkívül alkalmazkodóképes, nem vész el, csak átalakul, mutálódik. A Kelet-Ázsiától, Dél-Amerikáig tapasztalt változások nem hoztak fordulatot az érintett országok gazdasági működéselve tekintetében. Helyettük a politikai viták tereinek és eszközeinek a szűkítése került előtérbe. Az átrendeződések legnagyobb vesztesei a demokratikus intézmények lettek. Az új típusú hibrid rezsimek, egyszerre bontották le a hatalmukat korlátozó tényezőket és tartották meg mégis a választás intézményét, köszönhetően elsősorban a rendkívüli népszerűségüknek.

Hogy hogyan lehet, hogy egyes vezetők általános népszerűségnek örvendenek, miközben gazdaságpolitikájuk elsősorban egy szűk elitnek kedvez, a társadalompolitikájuk több szempontból is kirekesztő és közben még a demokratikus kerteket is szűkítik?

Erre a kérdésre keresi a választ egy neves folyóirat, az International Sociology különszáma, A 21-ik század kirekesztő rezsimjei felemelkedése címmel. A szám olyan országokat vizsgál, ahol a legmarkánsabban érhető tetten a neoliberalizmus autoriter, populista mutációja. A különszám recenzióját három részben közöljük, az első rész Dél-Amerikával (Brazília), a második rész Dél-Kelet-Ázsiával (India, Fülöp-szigetek), a harmadik rész Európával foglalkozik (Olaszország, Magyarország).

Bevezető

A gazdaságilag domináns szereplőknek jelentős szerepük volt abban, hogy az addig perifériára szorult politikai szereplők hirtelen meghatározó erővé válhattak. Ennek oka, hogy a gazdasági elit immár nem ideológiai alapon igyekezett a piaci logikát érvényesíteni a társadalom minden szintjén, ezért nem volt szüksége többet szakpolitikusokra vagy szakértő jellegű kommentátorokra a választók meggyőzésében az adócsökkentés, a segélyek megvonásának vagy a szakszervezetek leépítésének szükségességéről. Az új rendszerben vérbeli politikusok szerepe felértékelődött. A feladat a vélt vagy valós kulturális és etnikai ellentétetek kisarkítása lett, a gazdaságpolitikai viták helyét felváltották az identitáspolitikai jellegűek.

Függetlenül attól, hogy mely szervezet indexét nézzük, azt találjuk, hogy a 2000-es évek második feléttől folyamatosan visszaszorulóban vannak a demokráciák és a demokratikus intézmények szerte a világon. Érdekes paradoxon azonban, hogy helyüket – egyelőre – nem klasszikus diktatúrák vették át, hanem hibrid rendszerek, amelyekben egyszerre keverednek autokratikus és demokratikus elemek. Teszik mindezt azért is mert az új politikai vezetések széleskörű társadalmi támogatottság mellett bontják le egyszerre a demokráciát és folytatnak neoliberális gazdaságpolitikát.

Természetesen több kommentátor és társadalomtudós is foglalkozott a fenti ellentmondásból fakadó kérdésekkel, pláne, hogy a 20-ik századból már ismert jelenségről van szó. Mégis a történelem nem feltétlen ismétli önmagát, hanem előre halad és ahogy változnak az eszközök, mélyül a globalizáció és alakulnak át a domináns irányzatok fontos ezeket a fejleményeket a saját kontextusukban is megvizsgálni.

A vizsgált országok, „illiberalizmus” és a főbb elméleti alapok

A különszám egy bevezetőből, valamint nyolc tanulmányból áll, amelyek szerkesztéséért – és egy esetben elkészítésért – az akadémiai körökben méltán híres amerikai szociológus Peter Evans felelt.  A kutatók hét cikkben összesen négy ország négy vezetője sikereinek, míg egyben egy ötödik ország esetében az autokrata fordulata elmaradásának okait vizsgálták. A vizsgált országok a következőek:

• Brazília: Jair Bolsonaro
• Fülöp-szigetek: Rodrigo Duterte
• India: Narendra Modi
• Magyarország: Orbán Viktor
• Olaszország: a Liga és az 5 Csillag Mozgalom emelkedése és hanyatlása

Az alcímben az illiberalizmus azért került idézőjelbe, mert nincs egységesen elfogadott megnevezése a tanulmányokban bemutatott rendszereknek. Számos hasonlóságuk ellenére azok helyi képviselői sem feltétlen alkalmazzák az Orbán Viktornak köszönhetően itthon elhíresült – de először 1997-ben Fareed Zakaria által leírt – megjelölését saját rendszereik bemutatására. Az egyszerűség és az átfedések okán döntöttem úgy, hogy mégis a magyar miniszterelnök által alkalmazott megnevezést használom én is.

A szerzők az illiberális rendszerek felemelkedésének okait alapvetően baloldali perspektívákból vizsgálták. Tanulmányaik elméleti megalapozottsága széles spektrumra épül. Két 20-ik századi gondolkodó, akik a legtöbb tanulmányban hivatkozási alapként szolgálnak azonban kiemelkednek: Antonio Gramsci és Polányi Károly.

Antonio Gramsci, olasz származású filozófus a 20-ik század első felében élt és alkotott. Leghíresebb műve a Levelek a börtönből, amelynek címe abból a szomorú valóságból ered, hogy Mussolini 1926-ban hamis vádak mentén bebörtönözte, ahol aztán élete hátralevő tizenegy évét töltötte. Munkásságát a marxista iskolához tartozik, leghíresebb hozzájárulása a politikafilozófiához – amelyre a különszám szerzői is utalnak – a kulturális hegemónia koncepciójának kidolgozása. Gramsci meglátása szerint a Marx által vízionált baloldali proletár forradalom a tőkésosztállyal szemben azért maradt el mert a gazdasági elit az elnyomás implicit eszközeivel képes kordában tartani a munkásosztályt. Ezek jellemzően olyan általánosan elfogadott kulturális normák, amelyek a különböző intézményeken keresztül újra és újratermelődnek, miközben indokrinálják az elnyomottakat nem csupán a rendszer elfogadása, hanem fenntartása érdekében is.

A kulturális hegemónia eszközei szerteágazóak, a lényeg, hogy az egységet ne a gazdasági érdekek mentén hozzák létre különböző társadalmi csoportok között, hanem kulturális alapon, miközben fennálló gazdasági rendet megkérdőjelezhetetlenné teszik.

Az oktatási rendszer, a nemzeti vagy a versenysport, a vallások, a média és álltalában a szórakoztatóipar mind ilyen eszköznek tekinthető. Gramsci nem csupán a politikafilozófia asztalán hagyta ott kézjegyét, hanem más területek is merítenek gondolataiból, pl. egyetemek marketing szakos diákjai is gyakran találkoznak vele. Modern szószólói közül kiemelendő Noam Chomsky, Az Egyetértés Gépezet, valamint Mark Fisher, Kapitalista Realizmus című művei, de George Carlin is remekül összefoglalta a kulturális hegemónia koncepcióját röviden.

Polányi Károly magyar származású, de a náci elnyomás elől Angliába menekülő társadalomtudós volt. Élete főműve az 1944-ben megjelent A nagy átalakulás című munkája. Könyvében többek közt azt mutatta be, hogy nem tekinthető magától értetődőnek a kapitalista berendezkedés, miután a történelem során sok más típusú (egalitáriusabb) erőforrás elosztó rendszerek mentén is működtek társadalmak. A különszám megértéséhez azonban egy másik szintén sokat alkalmazott elmélete, a kettős mozgás (’double movement’) koncepciójának a megismerése szükséges. Polányi szerint a kapitalizmus és pláne annak legszélsőségesebb, (neo)liberális, piacfundamentalista formája olyannyira nem tekinthető az emberi működés természetes kivetülésének, hogy minden megnyilvánulásakor idővel mindig létrejön egy társadalmi ellenállás, amely igyekszik azt megtörni. Ez a dialektikus folyamat a piacosítás (vagy kommodifikáció) és a szociális védelem között az, amelyre Polányi kettős mozgás koncepciója utal. Polányi elméleteiről itt vagy itt lehet bővebben olvasni.

India, Brazília és a felsőbb osztályok lázadása a jóléti politikák ellen

A különszám első tanulmánya az amerikai Patrick Hellertől származik, aki az indiai Modi és a brazil Bolsonaro felemelkedésének okait vizsgálta. Heller megállapítja, hogy bármennyire kézenfekvő lenne gazdasági nehézségekre fogni a két vezető előretörését, a tények azt mutatják, hogy mindkét országban tartós növekedés előzte meg a felemelkedésüket. Sőt, alapvetően baloldali társadalompolitika volt jellemző előttük mindkét országban. Heller úgy látja később pont ez okozta a vesztüket is.

A szerző szerint a két jobboldali vezető hatlomra jutásának oka a vagyonosabb osztályok (középosztálytól felfelé) elégedetlensége volt az addigra meghonosodott szegénybarát gazdaságpolitikával.

Az ezzel összefüggésben kialakult elégedetlenség azért tekinthető ellentmondásosnak mert a támogatóik egy jelentős része ugyanennek a társadalompolitikának köszönhette, hogy szert tehetett arra a tudásra és készségekre, amelyek segítségével betörhettek ebbe a társadalmi rétegbe. A kiábrándulásuk oka Heller szerint nem is a helyzetük romlása, hanem a potenciális romlása volt.

A középosztály és a burzsoázia veszélyben érezte az addig megszerzett privilégiumait az alsóbb osztályokból feltörőkkel szemben. A legfelső a közép, míg a közép az alsóbb osztályoktól tartott és ezért azt várták egy új kormánytól, hogy segítsen megőrizni a status quo-t. Heller több bizonyítékkal is szolgál azzal kapcsolatban, hogy a képzettebb, vagyonosabb osztályok preferenciája egyre inkább a jobboldali és piacpárti jelöltekre esett. Magyar szempontból talán a legérdekesebb, hogy mindkét országban a jobboldali fordulat epicentrumai a nagyobb városok voltak és nem elsősorban a vidék.

Heller alapján tehát a gazdasági érdekek meghatározó szerepet játszottak Modi és Bolsorono előretörésében, ennek ellenére mindkét vezető jelentősen támaszkodott az országukban meglévő vélt vagy valós kulturális ellentétek felnagyítására is. Bolsonaro a jóléti sovinizmus tipikus retorikáját alkalmazva a lustának, ingyenélőnek és bűnözőnek bélyegezte a szegényeket (akik jellemzően az afrobrazilok). Modi eközben főleg a muszlim kisebbséget támadta és hatalomra kerülése óta szisztematikusan szűkíti az életterüket, sőt ellehetetlenítette a muszlim vallású bevándorlók számára az állampolgárság megszerzésének lehetőségét is. Heller összesen három olyan közös szakpolitikai és retorikai eszközt azonosított a két vezető között, amelyek egyes csoportok kirekesztését szolgálják, mind az ellátórendszerből, mind a tágabb értelemben vett társadalomból:

• A jóléti állam racionalizálása: a jóléti állam átalakítása alanyi alapról, irányítottra, ahol a vezető által kijelölt értékrend szerint arra érdemesnek ítéltek részesülhetnek csak állami támogatásban;
• Kulturális elzárkózás: Egy dominás identitás, amely egyben egyenlő a nemzetivel is, meghatározása és az arra veszélyes „más” kijelölése;
• A „liberális jogok” és a világi nézetek megbélyegzése, mint a tradicionális szociális és kulturális életforma ellenségei;

Ezek – kiváltképpen a kulturális elzárkózás és a liberálisnak ítélt emberi jogok megbélyegzése  – csupán politikai eszközök Modi vagy Bolsonaro rendszeriben. A két vezető nacionalizmusának a célja nem elsősorban egy új identitás megalapozása, hanem a régi bebetonozása. Annak, amelyik a meglévő rendszerrel köthetők össze, ezzel kialakítva a Gramsci által leírt kulturális hegemóniát, amelyen belül a rendszert értelmezni és formálni lehet, úgy, hogy a nyertesei a jövőben is azok maradjanak.

Heller zárógondolataiban felteszi a kérdést, amelyik sok honfitársunkat is foglalkoztatja az illiberalizmus jövőjét illetően: várható-e, hogy a vizsgált hibrid rendszerek előbb-utóbb átfordulnak egy teljeskörű diktatúrába? Meglátása szerint ez négy okból kifolyólag nem valószínű:

• a jobboldali populista vezetők legitimációjának alapja, hogy az emberek akaratát fejezi ki;
• a többség megszokta a politikai szabadságból fakadó előnyöket és nem fogadna el egy teljes visszatérést a diktatórikus állapotokhoz;
• az elitek is belátják, hogy két ennyire plurális társadalomban a demokratikus működés az egyetlen módja a társadalmi rend fenntartásának;
• nemzetközileg a demokratikus berendezkedés annyira a norma részévé vált, hogy túl nagy ára lenne a teljes leépítésének;

 Brazília, és az elhanyagolt baloldali bázisépítés

Elizabeth McKenna dolgozatában kicsit árnyalja a Heller által bemutatottokat és azt állítja, hogy Bolsonaro sikerének – és a baloldal bukásának – gyökereit a civiltársadalom politikai színteréül szolgáló vallási intézmények szintjén kell keresni. Elméletének megértéséhez egészen a 2000-es évek Brazíliájába kell visszavándorolni, amikor az új évezred elején 2003-ban hatalomra került a baloldal Lula da Silva vezetésével. A következő hét évben Lula olyan népszerűségnek örvendett, hogy az őt támogató kormányzópárt, a Partido dos Trabalhadores (PT) folyamatosan bővíteni tudta a tagságát.. Lula szintén baloldali utódja, Dilma Rouseff vezetése alatt azonban megfordult ez a trend. Tartományi szinten a párt egyre több képviselője veszítette el a választásokat, jelentős visszaesés volt a párt tagságában is, mígnem 2016-ban egy pucsszerű alkotmányos válság után Rouseffet lemondatták elnöki tisztségéről. 2019-ben, egy kétéves jobboldali átmeneti kormányzást követően nyert a választásokon végül Bolsonarot.

Az új elnök hatalomra kerülése azonban nem volt magától értetődő. Választói bázisának megteremtése McKenna szerint több összetevőből álló folyamat eredménye volt.

Egyrészt a baloldali pártok bázisát jelentő szakszervezetek a 2010-es évektől folyamatosan veszítettek a taglétszámukból. Másrészt az ennél jóval meghatározóbb ok a PT kormányra kerülése előtt egyébként élénk bázisépítő munkájának feladása volt.

Ennek következtében a kormányzó párthoz köthető szervezetek helyett a választók kénytelenek volt új csatornákon keresztül kapcsolódni a mindennapi politikához, amelyet végül a vallási közösségek és intézmények testesítettek meg.

Jól mutatja a vallás jelentőségét a Brazil mindennapokban, hogy amíg a szakszervezetek visszahúzódtak, addig átlagosan naponta 12 új templom nyitotta meg a kapuit az országban és az ország több mint 90% vallja magát vallásosnak, főként kereszténynek. Lula kényszerű háttérbehúzódásával – 2018-ban bebörtönözték koholt vádak alapján – az addig a népszerűségének köszönhetően őt támogató vallási vezetők, hirtelen átalltak Bolsorano oldalára. Ez jelentős lökést adott Bolsonaronak a kampányban. Többek közt megtehette, hogy egy püspök tulajdonában álló és egyben az ország második legnagyobb TV csatornáján önállóan beszélhessen 30 percig miközben a többi hét elnökjelölt kénytelen volt egymással vitatkozni a rivális csatornán. Külön említésre méltó az is, ahogy a vallási vezetők retorikája is átalakult. Lula alatt az elnököt a szegényellenes szakpolitikái miatt éltették, míg Bolsonaro előretörésével hirtelen az abortusz, az LGBT megjelenése az iskolákban vagy a „tradicionális család védelme” került a beszédtémáik középpontjába.

Felmerül természetesen a tyúk és a tojás problémája, az az, hogy Bolsonaro volt már amúgy is népszerű vagy az egyházak segítették hatalomra. McKenna nem próbálja megválaszolni ezt a kérdést, de az egyértelmű, hogy jelentős segítséget nyújtottak az előretörésében. Ez azonban nem történhetett volna meg amennyiben a PT fenntartja bázisépítő munkáját és ezzel irányítása alatt tartja a politikai folyamatokat és diskurzust. Ezzel kapcsolatban a tanulmány számomra legfontosabb tanulságát nem is a szerző vonja le, hanem a benne idézett Gilberto Carvalho, aki Lula és Rouseff kabinetfőnöke volt.

A sok hiba mellett, amelyet a PT-vel elkövettek az egyik legnagyobb az volt, hogy az inkluzív társadalompolitikájukat, amely segített kiemelni milliókat a nyomorból, nem öltöztették fel egy megfelelő politikai köntösbe. Más szóval hiányoztak olyan ideológiai támpontok, amelyekhez az emberek csatolhatták volna az intézkedéseket egy tágabb perspektíva keretében.

Így például Bolsonaro megjelenésével nem gondolták, hogy a demokrácia és az újonnan nyert privilégiumaik között valamilyen összefüggés lehet.

A másik kizárólag Braziliával és Bolsonaroval foglalkozó tanulmány a különszám szerkesztője tollából származik. Peter Evans megállapításai összecsengenek Hellerével, ugyanakkor egy általános elit helyett ő a pénzügyi elit szerepét emeli ki.  Szintén Lulától indulva rámutat, hogy a PT kezdetben képes volt egy olyan kompromisszumos rendszert létrehozni, ahol a szegények lassú, de folyamatos felemelkedésének is megteremtődött a lehetősége, miközben a pénzügyi elit is jelentős profitra tudott szert tenni a 2000-es évek túlfűtött pénzpiacain. Rouseff ezt követően már egy kevésbé bartásgos nemzetközi gazdasági környezetben vette át a hatalmat és emellett a pénzügyi rendszerben is olyan reformokat vezetett be, amelyek negatívan érintették a pénzügyi elit profitjait. A kettő kombinációja megteremtette részben a társadalmi alapjait, részben az elit igényét egy új vezető megválasztásának.

A felső tízezer Evans szerint alapvetően nem egy Bolsonaro típusú jelöltet szeretett volna. Nem elsősorban a politikai nézetei miatt, hanem mert nehezen kezelhetőnek és katonai háttere miatt túlzottan etatistának tartották. Utóbbit azonban hamar megcáfolta, amikor egy igazi hithű „chicago fiút”, Paulo Guedest jelölte meg a kampánya során, mint várható pénzügyminiszterét. Fontos tanulság azonban, hogy a pénzügyi elit nem kiválasztotta, hanem csupán kiegyezett Bolsonaroval. Ők egy tradicionális értelemben vett jobboldali jelöltet preferáltak volna. Evans kiemeli azonban, hogy a brazil esethez hasonlító átmenet a szociális védelmet előnyben részesítő, valamint egy piacosító társadalmi berendezkedés között nem feltételen sima. Lévén, hogy

sem neoliberalizmus dogmái szerint nem tud működni egy társadalom, sem a szociális biztonságot kínáló rendszerek nem tudnak teljesen felülemelkedni a piacgazdaságon, így előfordulhat, hogy a küzdelmükből – amit Polányi kettős mozgásnak hív – valamilyen perverz harmadik jön létre.

Ez lett Bolsonaro rendszere, amely inkább a tőkésosztály érdekeit szolgálja, sőt felemelkedéséhez szükséges folyamatok elindításáért is az felel, de igazán egyik irányzat képviselői sem lehetnek elégedettek az eredménnyel. Ezért az is kérdéses, hogy mennyire tud tartós maradni.

Az 1. rész összefoglaló táblázata

Forrás: Új Egyenlőség

Szerző: Olof Károly
Olof Károly nem valódi név. A szerző kérésére, a tanulmány álnéven jelent meg szerződéses kötelezettségek miatt. Így a portré sem valódi ember ábrázol, hanem a thispersondoesnotexist.com által létrehozott mesterséges arcot.