Az ókori Görögországtól és Rómától kezdve, a reneszánszon keresztül a mai világig, az emberiség szemtanúja lehetett férfiak és nők kivételes művészi tehetségének, és nagyra becsülte azt.

A neves amerikai író, Henry James szerint

A művészet teremti az életet… .

A szavai nem kevésbé igazak ma, mivel valóban, ténylegesen a művészek álmodják meg a jövőnket és alkotják meg a holnap realitását. Igaz, hogy a mérnökök, üzletemberek és egyéb területek úttörői szintén hasonlóan tesznek, de ők főként az anyagi jólétünk terén érnek el eredményeket. Azonban a művészek emelik fel a szellemet, ők azok, akik megnevetettnek és sírásra késztetnek minket, akik képesek még a kultúránk szellemi jövőjét is alakítani.

A művészek teremtik meg az életet. Ez megmagyarázza, hogy a művészeket miért tartják becsben az egész világon.

Sajnos sok esetben olyan értékek ők, melyeket túl hamar elveszítünk – a veszteségek pedig szegényebbé tettek minket. Az utóbbi évtizedekben több nagyszerű művész idő előtti halálát gyászoltuk meg, akik gazdagabbá tették életünket, de mielőtt a munkájukat befejezték volna, eltávoztak.

A mozi, a színház, a koncerttermek és az irodalom hírességei is köztük voltak, mint Ernest Hemingway, vagy Franciaország nagy írója, Antonin Artaud, a jazz énekes Billie Holiday, Judy Garland, Marilyn Monroe, Vivien Leigh, Kurt Cobain, Michael Hutchence, Phil Hartman és még sokan mások.

Elég rápillantanunk erre a korántsem teljes felsorolásra ahhoz, hogy az a benyomásunk támadjon, a művészek élete annyira elkerülhetetlenül viharos, és a siker nyomása annyira igénybe veszi őket, hogy képtelenség kibírni. Azt is hihetjük, hogy egy sikeres művésznek törvényszerűen neurotikusnak, vagy annál is rosszabbnak kell lennie.

De ebből egy szó sem igaz.

A fenti esetek mindegyikénél meghúzódott a háttérben valami, ami biztosította a tragikus kimenetelt. Az igazság az, hogy a fenti művészek közül mindegyiknek, és sok más eltávozott művésznek is „segítséget” ajánlottak fel.

Ehelyett azonban elárulták, és olyan ösvényre terelték őket, ami biztosította pusztulásukat. Az árulás pszichiáterek vagy pszichológusok közvetlen vagy közvetett befolyásával jött létre, akik azt állították, hogy segíteni tudnának, de valójában romboló hatást fejtettek ki, ami a művészeket borzasztóan megkárosította, megfosztotta őket erejük és bizonyosságuk támaszától, vagy  megölte őket.

Napjainkban még sürgősebb, hogy ezt az üzenetet meghallják és megértsék, mivel a művészeket ért támadás mindegyik műfajban tovább erősödött és hatékonyabbá vált. A fegyver most halálos szerek nyílvesszeje, amit terápiás kúrának tüntetnek fel, ahogyan a lobotómiát is annak tüntették fel régebben.

Hollywoodban, a szórakoztatóipar Mekkájában a tudatbefolyásoló és függőséget okozó pszichotróp szerek túl magas árat követelnek az alkotó életek tekintetében.

Attól a rombolástól eltekintve, amit a művészek körében hoznak létre, nem szabad elfelednünk: a művészek teremtik meg kultúránk jövőjét.

Ilyen jövő vár ránk? Ilyen véleményformálókat követünk majd a szárnyaszegett alkotó elmék, romba döntött családok, elvesztegetett életek és az önpusztítás szép új terápiás világába?

Ha túlságosan vészjóslónak találná a fenti megállapítást, vessen egy pillantást a számokra, melyek megmutatják, mit tartogat a jöve, hacsak nem vezetünk be alapos változásokat azonnal: Jelenleg 17 millió gyereknek írnak fel a világon tudatbefolyásoló pszichiátriai szereket, beleértve olyan antidepresszánsokat is, amelyekre mind az egyesült királyságbeli, mind az egyesült államokbeli gyógyszerszabályozó ügynökségek felhívták a figyelmet, hogy öngyilkosságot és erőszakos viselkedést okozhatnak.

Valóban, az egyre szaporodó  iskolai lövöldözések és a fiatalkori erőszakos bűnözés növekedése a számukra felírt szerek elburjánzására vezethetők vissza. Ezenkívül millióknak írnak fel olyan serkentőszereket, melyek sokkal erősebben hatnak a kokainnál.

Vajon hány lehetséges nagy művész van köztük, akik sohasem fogják beteljesíteni sorsukat? És hogyan sújtja majd a hiányuk kultúránkat? Meggyászoltuk a nagy művészeket, akiket túl korán elvesztettünk. Ne kelljen még több miatt bánkódnunk!

Aldous Huxley 1932-ben írt Szép új világ című regényében egy „utópisztikus”,

de totalitárius társadalomról ír, amit drogokkal irányítanak.

És a diktátor…jól teszi majd, ha bátorítja… a szabadságot, hogy kábítószer, film és rádió hatása alatt álmodozzanak, ez segít majd megbékíteni az alanyokat a szolgasággal, ami a sorsuk.

Manapság, amikor növekvő számban írnak fel tudatbefolyásoló szereket, Huxley Szép új világa túlságosan is valóságos.

CCHR