Pedig a Trump-világ provokátora Trump-világ provokátora csak jött, tudta hova jön és mit kell letudnia, így letudta. Ám olyan nyelven tette ezt, amelyre érdemes odafigyelni. Aki ugyanis ráugrik, az veszít.

„Az ördög él és hazudik. És a neve Soros György” – ezzel (a név magyarul kimondott verziójával) és egy gunyoros kacajjal lépett színpadra Milo Yiannopoulos a Bálnában, ahol Veszélyek és esélyek a XXI. században címmel a XXI. Század Intézet szervezésében szólalt fel. Este hat múlt, besötétítettek, hogy a XXI. századi troll megfelelő fényviszonyok között cserélhesse napszemüvegét dioptriásra a prédikációhoz.

Ekkorra Jeszenszky Zsolt fiatalosnak álcázott, újszerűnek csomagolt unalomig ismert fröcsögésbe kezdett szerencsére csak öt percben arról, miért is járt le a politikai korrektség ideje. Minden „érvet” ismertünk, hallottunk, ásítoztunk, hiszen kiderült belőle, DJ Jeszy, kicsit se érti, miért. Péntek este csordultig telt a fővárosi Bálna nagyterme, a NER-ifjak és az érdeklődő, kerítéseken (határzárokon) túllátni igénylő egyetemisták egyébként kicsit sem lehúzó közegébe beékelődött Schmidt Mária és a Terror Háza elitcsapata, „fiatalos” vezetősége. Az első két sorba, teljesen elszigetelve magukat azoktól, akik eljöttek meghallgatni ezt a lényt. Milo Yiannopoulost.

Előtte DJ Jeszy forradalminak aligha nevezhető playlistjét olcsó poénok züllesztették a porondmester pólókkal, vetkőzéssel, s a balliberálisok ostorozásával színezett, a Yiannopoulos-jelenséget másolni kívánó, de a versenyt az ő legrosszabb YouTube-videóval sem felvevő tudó stílusban „melegítettünk”. Aztán viszont jött Yiannopoulos, zenére, napszemüvegben vonult be, taps éltette az addig élettelen előadóteret. 

Mindenki sokat várt tőle. Mi is, hiszen tudtuk, hogy a botrányhősi létezés botrányai nem a régi értelemben vett, hanem az új tartalom maga. Elringattuk magunkat a gondolatkísérletben, hogy bizony a következő percekben majd felfedezzük, lebuktatjuk az iróniát, amivel valójában a rendszer (minden rendszer, nyelvi, s politikai) van meghackelve.

És hogy ki van meghackelve?

Yiannopoulos azonnal röhögcsélésre bírta az ő szexizmusát mástól aligha elviselő kereszténydemokratákat, amikor belecsapva Budapest dicséretébe azzal állt elő: tetszik neki a fővárosunk, hiszen szereti a barlangokat, s ha a történelmi távlatokat vizsgáljuk, az is mindig tetszett neki, amikor karóba húzták. Majd irányt alig váltva rögtön arról beszélt,

„én olyan vagyok, mint Magyarország, az egyike vagyok azoknak, akikről a legtöbbet hazudják”.

Klasszikus beszédpozíció: azonosulás, közösségteremtés. Yiannopoulos szerint ugyanis Magyarország elsődleges terepévé vált annak, ami újszerű, ami csodálatos hírvivője a világ új folyamatainak: a szociális igazságosság és a normális emberek harcának, avagy „a feministák és a bizonyíték alapú valóság” háborújának.

Hogy ez a háború miben áll, a nyelvet értő, ám Yiannopoulos beszédét megérteni aligha fogékony hallgatóság csak a poénokat elkapva tapsolta végig. A felrajzolt, s végre valaki által asztalra csapott ellentétekben a legnagyobb hallgatói örömöt azzal okozta a szónok, hogy azzal állt elő: abban hasonlít ő Magyarországra leginkább, hogy

„a balosok tényleg félnek tőlünk”.

Yiannopoulosnak persze lehet igazsága ebben, noha a balosok leírására, összefogására nem tett kísérletet, nem is volt rá igény. Amikor ellenségképként elsősorban a kritikus (egyébként mindennel s mindenkivel, hisz ez volna a kötelessége) sajtót emlegette, rendre balosnak nevezte azt. Szerinte például az amerikai média, főként a balliberális, azzal bélyegzi meg Magyarországot, hogy egy egész kontinens vesztét okozza majd. Úgy vélte, az amerikai nyilvánosságban „egész egyszerűen attól félnek, hogy mit érhettek el egymagatokban”.

Yiannopoulos nem tett arra kísérletet, hogy a magyarországi folyamatokat értékelő, sokszor persze felületes és ítélkező cikkek tartalmi kritikáit elemezze, ahogyan az Egyesült Államokat is feszítő kétpólusúságot sem tartalmi elemzéssel írta le. Szerinte például a legnagyobb feszültség a liberálisok, azaz a demokraták és a trumpisták (a republikánus szó talán el sem hangzott előadásában) között ott feszül, hogy ugyan azt miden amerikai elismeri,

„a demokrácia és a jogállamiság kurva jó dolog”, ám a liberálisok „a hitet és a kultúrát gyűlölik”.

Mivel igény ekkor sem mutatkozott, a provokátornak pedig szándékában sem állt mélyebb elemzésbe bocsátkozni e kijelentései kapcsán, rátért a lényegre, arra, amiért jött. Arra, hogyan teremthet közösséget és adhat hitet azoknak a fiataloknak és idősebbeknek, akik talán magabiztosak a magyarországi választási eredmények után, mégsem teljesen önbizalom-teliek a saját meggyőződéseiket illetően.

„Az emberi civilizációt fenyegető legnagyobb veszély az iszlám, a mainstream muszlim társadalom” – dobta be rögtön az elején, s arcáról sütött, hogy ezt az üzenetet jött átadni, a pofánkba vágni, hogy ő bizony ki meri ezt mondani, míg mások eddig ezt nem – szerinte.

És tudta azt is, hogyan adja el a mantrát. „Itt van a férjem, nem mutatom meg, hogy ki ő, nem akarom hogy lefotózzák, nem akarom, hogy kinyírják” – váltott az érzelmek húrjaira, amikor arról kezdett beszélni, ha máshol élnének, s nem Miamiban, akkor megölnék őket. Mert bizony, ő homoszexuális, s noha ezzel kapcsolatban van elszámolni valója Istennel (akit következetesen she-ként, azaz nőnemű ő-ként említett, mondván: „nő kell legyen, férfi nem tesz veled ilyet”), de ez a személyes spirituális és erkölcsi ügye. Viszont az iszlám bárhol is éljen a világban, elvenné az életét e tulajdonságáért.

Yiannopoulos gyakran csapongó, magához (Youtube-szerte fellelhető videóözönéhez) képest szétesett beszédében elmondta azt is, amiért Schmidt és csapata oly nagyon vendégül szerette volna látni. Mert a Donald Trump elnök belső köreihez persze aligha tartozó, ám amerikai újradikális véleményvezérként igen magasra emelkedett médiaszemélyiség – meghívása és szerepeltetése okát tudatosan felismerve, kimérve és megadva – agyondicsérhette a 2010 utáni Magyarországot. Így elhangozhatott:

„Orbán Viktor egy nemzetközi ikonná vált”, s hogy az országunk jelentősége a brit újságíró szerint egyre nagyobb: mi vagyunk a hírvivők. 

Sőt, Yiannopoulos arról beszélt, „azért vágnak rendszeresen benneteket a frontvonalba”, azaz azért vádolják Magyarországot azzal, hogy veszélyt jelent az Európai Unióra, mert a magyarok megmutatták a kereszténységbe vetett hitüket. Minthogy Yiannopoulos számára, állította, az a legalapvetőbb kérdés, hogyan élünk és kit szeretünk, minél többet tud meg Magyarországról, „egyre inkább csodálójává” válik. Felolvasott egy Orbán-beszédrészletet is a magyar, keresztény kultúra és a család szentségének megőrzéséről, a közönség legnagyobb helyeslését kiváltva pedig úgy értelmezte a miniszterelnök szavait: ez jelenti az egyedüli megoldást, az egyedüli utat Európa túlélésére. És mindez érezhetően nagy megerősítést hozott a terembe, Yiannopoulos ezzel el is mondta, amiért jött, amiért a gázsit viszi haza. 

Csakhogy ekkor még csak öt perce beszélt, így sejthető volt, nincs vége. A hakninak mennie kellett tovább. Így Yiannopoulos humorát csillogtatva fényezte Magyarországot, nyugtatta a közönségét, hogy országuk miatt aztán egy percig sincs okuk a szégyenkezésre, s gyorsan hozzátette azt is, ha Svédországban lenne, ott csak annyit mondana: basszátok meg. A magyarok legjobb, legnagyobb cselekedeteit értékelve az újságíró úgy értékelt: „az EU őrületeit ti tudtátok figyelmen kívül hagyni, s meg mertétek mondani, hogy ez így nem jó nektek”.

Ezután a hazug mainstream médiát bíráló mainstream médiasztár olyan németországi hírekkel állt elő nők bántalmazásáról, a muszlimok állítólagos balhéiról, amelyek valóságtartalmát sehol sem tudjuk ellenőrizni  forrásmegjelölés és a történetek kifejtése híján. Klasszikus manipulációs technika. Mindez persze még nem jelenti, hogy nem igazak az esetek, vagy a sztori arról, hogy menekülttáborokat nyitottak Kínában, ahol a muszlimok csak sört és bacont kaphatnak. A közönség nyerítése azonban legfeljebb önigazolás, nem a valóság megtapasztalásának kéjes élvezete. De Yiannopoulos rá tudott csavarni főtémájára:

„az iszlám nem olyan, mint a többi vallás, ez egy előíró politikai ideológia, ami megköveteli a nők elnyomását és a homoszexuálisok kinyírását. (…) Ezeknek nincs helye Európában”. 

Ebből a tételmondatból kiindulva és mindig ebbe visszatérve Yiannopoulos sokszor elismételte, nincs értelme annak, amit Angela Merkel német kancellár mond és „nincs semmi szükségetek, nincs semmiféle kötelezettségetek nincs befogadni olyanokat, akik meg akarnak ölni benneteket”. A keresztényi húrokon is újra és újra eljátszotta mindezt: szerinte a kereszténység alázkodó és túl jámbor, „ne érezzétek magatokat szarul azért, mert nem segítetek”.

Az antiszemitizmus vádját és az ettől való félelemet eloszlatandó beszélt Trump döntéséről, az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetéséről, amire a legjobb bizonyítóreakcióként, amit csak várhatott, a palesztinok ugrottak is, s őrjöngtek, az erőszak minden szavát alátámasztja. Persze, hogy célt ért tehát erre a Yiannopoulos-felhívás a Bálnában is:

„nem szabad a kereszténynek báránynak lenni, s odatartani a másik arcunk, (…) nem, háborúba kell menni, mert támadás alatt vagyunk”.

Yiannopoulos humora nemcsak az EU-t, főként Merkelt maró gúnyként ült és ütött a hallgatóságon, amikor például a német kancellár kéztartását leszbikus összeesküvésként ábrázolta (a szónok szerint egyébként is „mindent megszálltak a leszbik”), de látható siker fogadta az olyan kijelentéseket is, mint hogy „azért nem térek haza, ahol születtem, mert nem tudok arabul”. Az előadóművész arról szőtte ugyanis tovább előadását, hogy Angliában tombol a szexuális erőszak, illetve az abúzusos esetek, amelyet muszlim garázda csoportok követnek el, s a rendőrség tud róla, de semmit nem tesz, mert a politikai korrektség ezt diktálja. 

„A politikai korrektség egy rákos daganat, még durvább, mint Soros György” – nevette el magát egy ponton, csak ezen ponton villantva meg valamit az igazi troll lényegi varázsából.

Az e mondatát is követő, tomboló siker ízét megkedvelve viszont ismét Sorosról kezdett beszélni, „fogalmatok sincs, hogy mit tesz Amerikában, ahol belföldi terroristacsoportokat finanszíroz”, s szerinte egyetemi erőszakot gerjeszt. A tények, tényszerűség itt is mindegy volt, hiszen nem a rációra, csak az érzelmekre kell hatni, így ismét jött a humor:

„csak azért mondtam, hogy basszátok meg, mert mégiscsak magyar”

– tapsoltatta meg magát újra.

Yiannopoulos a csapongás, egymondatosra redukálódott mondanivaló miatt sorozatos önismétlésekkel, s a kereszténység, az európai politika hibáinak bizonyítást és érdemi vitát nem igénylő felhánytorgatásával száguldott tovább. A tétel mindig és minden helyzetben ugyanaz: „az iszlám nemcsak egy ártatlan ideológia”. Persze az őstehetségként felllépő szónok azt is ki merte mondani, amit a politikai korrektséget tagadó keresztény-konzervatív magyar és világpolitikai elit, de legalábbis annak ezt valló szereplői sem:

„gyűlölnünk kell őket, utálnunk kell őket, nem szabad megbocsátanunk”.

Itt aztán bejött minden, amire szem-szájnak ingere lehetett a teremben. Szeptember 11. és és más terrortámadások felidézése, amelyek után Yiannopoulos szerint joggal nem lehet megbocsátani, s nem lehet muzulmánokat befogadni. Egyet sem. 

„Drága jó Viktor nagybácsi, hőn szeretett Viktor nagybácsink” – sóhajtott fel, s adott hálát Orbán Viktorért, aki szerint ő ezt az elvet mondta ki, s képviseli egyedüliként Európában, Európáért. 

Arról persze fogalmunk sincs, mit gondolna Yiannopoulos, ha tisztában lenne azzal, Orbán-kormány Magyarországa  ezerszám fogad be menekülteket, de egy ilyen cinikus demagógia Yiannopoulos cinikus demagógiájára nem is lehet válasz, színvonaltalan. Hiszen ez az előadó képes a legnagyobb őszinteséget sugározva beszélni arról, hogy: 

a „mi a mozgalmunkban, mi, akik a szólásszabadságban, a polgári szabadságban, a nemzetállamban hiszünk, (…) mi bizony megvédjük a sajtót, majd ha a sajtó megérdemli, hogy megvédjük őket”.

És Yiannopoulos ezután hazugsággal vádolt meg minden újságírót, aki nem az ő igazságát hiszi, vallja, hirdeti. És mindazokat is, akik egyáltalán nem hisznek egyetlen létező igazságban. Tudatosan tette persze ezt is, hiszen az előadó talán legőszintébb elszólása e monológrészében az volt, hogy Magyarországon érzékelése szerint „nincs erős balos médiabehatás” (ha tudta volna, hogy minden igyekezett ellenére egy vérbalos behatás is ült a teremben…), máshol viszont a média csupán „szélsőbalos vadhajtás”, amely folyamatosan hazudik. Konkrét példát a hazugságról, hazugságokról nem hozott, így persze cáfolni, vagy pusztán tagadni sem kellett semmit.

És mégis. Yiannopoulos e mondatokkal is érezhetően erőt és hitet adott a körülöttünk ülőknek abban,

„majd ha rájövünk, hogy tényleg igazat mondanak, akkor megvédjük őket”.

Persze Milo saját igazságmorzsáit aligha kérdőjelezhetjük meg a kifejtésben, miszerint a sajtó elhallgatja a tényeket, egy globalista báb. Csak épp azt nem tette hozzá (minek is tette volna), hogy ez éppen úgy általánosító, leegyszerűsítő vélemény, mint a sajtó kritizált cikkeiben megjelenő értékrend. Mindenesetre rövid úton megtudtuk, Yiannopoulos szerint a mainstream sajtó alkotói és az európai politikai elit „figyelmen kívül hagyják, hogy a civilizáció atomjaira hullik”. Éppen ezért nem kell félteni a sajtószabadságot, sőt

„ha vonyítanak, hogy Trump vagy Orbán milyen kemény velük, akkor csak annyit kell mondani: nem mi tettük ezt veletek, ezt ti tettétek”.

A várt és elvárt hatást besöprő rutinszónok ezután visszatért a nyomatékosításra, s az iszlám fenyegetésre. Szerinte ugyanis a legnagyobb kudarca a médiának, s a balos politikának, hogy nem tudták beismerni,

„ezek nem emberek, hanem barbárok, akik most az ajtótoknál kopogtatnak”.

Úgy vélte, az iszlám és a kereszténység nem hasonló, és aki ezt el akarja hitetni, az a média és az európai politika. Hogy miért is akarná ezt bárki elhitetni? Arra nem kaptunk választ. Talán az egyetlen kísérlet erre – noha a közönség nem igényelte kifejezetten a magyarázatot – az volt, hogy „a modern szekuláris állam a családra mint ellenségre tekint”. Csakhogy a csapongó Yiannopoulos itt rögtön áttért másik kedvenc és népszerű témájára, s talán el is felejtette, mindenesetre könnyedén feledtette korábbi okfejtését. Abból ugyanis, hogy szerinte ma a nőknek azt akarják bemagyarázni, nincs szükségük a családra, a prédikátori képességű beszélő szerint csak sok-sok boldogtalan harmincas feminista lesz. A feminizmus pedig közismerten „szívügye”, s itt ki is használta a lehetőséget, gyorsan elsütötte szokásos tézisét:

„mint minden totalitárius rendszerben, a feminizmusban” – kezdett mosolyogva mondatot, mely után elhallgatott, kivárta a nevetést.

Ezután a zaklatott, zakatoló Yiannopoulos-vonat tovább száguldott a tartalommentes beszéd sínpárján, s végre el is jutott oda, ahová el kellett, ahová a kötelesség szólította a „22 órát bumliztam ide, Miamiban lakom, könyörgöm”-sztárfellépőt. Milo szerint ugyanis, van persze valamennyi remény:

„És elképzelhető, hogy ez az ország lesz a remény” – söpörte be az e szavakért hálás rajongást. 

A tapsot némi csend fogadta, amikor kiderült, Yiannopoulos felkészítő anyagát vélhetően a KSH állította össze, hiszen olyan ismeretekkel rendelkezett például, mint hogy ez egy keresztény ország, a lakosság 30 százaléka katolikusnak mondja magát, és „mindenki más is valamilyen keresztény egyházhoz tartozik”. Mindenesetre megnyugtató a tudat, hogy Amerika provokátora szerint „biztos, hogy ti lesztek az éllovasai a nyugati civilizáció védelmének, ahogyan a múltban is hihetetlenül sokat szenvedtetek ezért, hogy megvédjétek a kereszténységet”. Yiannopoulos látja bennünk a reményt, „szükségünk van rátok, bennetek hiszünk srácok” – lelkesített.

A prófétaszerepbe csúszás lavináján Yiannopoulos itt már nem állhatott meg. Nemcsak azt (a szintén ismert véleményét) adta elő, hogy ő maga katolikusabb Ferenc pápánál, de olyan coelho-i magasságokba is tört, mint hogy „a szerelem semmit nem jelent igazság nélkül”, s ha „tényleg szeretitek magatokat, egymást, ha tudjátok, mit tettetek, akkor tudjátok, hogy mit kell tennetek”. Szerinte ugyanis

„Magyarországot odadobták, hogy Európa apja legyen”.

Yiannopoulos ezután harcba szólított. Persze a megfelelő humorral hozta elő az új-klasszikus közösségszervező erőt, felidézte például, hogy mikor Trump az elnökségért indult, s ismét előkerült Ronald Reagan kampánymondata (Let's Make America Great Again), ő azt javasolta, ehelyett az „America hate again” kellene. A nevetés nem hagyott alább, amikor kijelentette:

„a barbárokat kell gyűlölni, de mindenek előtt a balosokat kell gyűlölni, akik diverzitást, globalitást, megbocsátást hirdetnek. Mindezeket gyűlölni kell, de mindenek előtt Soros Györgyöt kell gyűlölni” – mondta, és ezzel lényegében be is fejezte.

Persze annyit még hozzátett, hiszen ezért hívták: „magyarok legyetek ugyanolyanok, amilyenek vagytok, támogassátok Orbán Viktort és az összes többit, aki olyan mint ő”. Mert így szerinte „győzni fogtok”. Akit le kell győzni, az Soros. És bizony Yiannopoulos szerint

Orbán volt az egyetlen aki kiállt Soros ellen, „gyakorlatilag kiutasította az országból, ami kibaszott lenyűgöző”.

A provokátor szerint „Magyarország az élére állt a forradalomnak, legyetek büszkék”, mert miközben „a baloldal a saját erőszakát teszi lehetővé”, aközben egy „új reneszánsz van, ami majd biztosítja a helyünket, mint szabad, jóravaló emberek, akik nem Allahban hisznek”. Yiannopoulos még pufogtatott néhány tételt arról, hogy a Robespierre óta a baloldal mindig is az erőszakról szólt, de az erkölcsi megsemmisülésük csak őket teszi boldoggá, ezért nem szabad sajnálni őket. Végül pedig még visszatért gyökereihez, s kijelentette: „mindaddig, amíg a világban a tolerancia, a politikai korrektség él, addig nincs szólásszabadság”, holott az igazság kimondása a kulcs:

„Magyarország mindenkinek megmondja, hogy basszátok meg, és itt bárki mondhat bármit, ne basszátok el” – búcsúzott.

És látszott, Yiannopoulos tökéletesen, milliméterpontosan teljesítette az, amit meghívói elvártak tőle. Hitet adott, egy új, más, nem megszokott, vagy leginkább e közegben nem megszokott, elegendően vulgáris nyelven azoknak, akik e közegben hisznek és szeretnének hinni.

Ennek a srácnak semmi másban nem rejlik a varázsa, mint hogy szétfeszíti a hagyományos diskurzust és „odabassza”, amit kell. Azt továbbra sem tudjuk hova tenni, hogy Schmidt Mária alapítványa, vagy csak egyes munkatársai nem tudják hova tenni azokat az újságírókat, akiket egyszerűen csak érdekelt, mit mond az, aki sokkal, de sokkal többeket ér el, mint mi elérhetünk valaha, s hogyan mondja mindezt. Mert a vele töltöt másfél órából kiderült, Yiannopoulos egyszerűen csak kimondja, amit ennek a közegnek hallania kell. Az erő a hitben van, nem a tartalomban, mert utóbbi nem volt kifejezetten újszerű.

A másfél órás prédikációt követően számunkra az derült ki: a megosztás sztárja, a sztármegosztó olyan könnyedén cáfolja az őt jelző médianyelvet, vagy kifejezéskészletét, ahogyan csak akarja. Játéknak tűnik csupán számára a bizonyítás: nem rasszista, nem szélsőséges, hiszen amit Yiannopoulos mondott korántsem volt szélsőjobboldali vagy elnyomó, nem biztatott a muszlimok, vagy mások leölésére, sőt, amikor a bevándorlásról beszélt, értelmes, érdemes érveket sorakoztatott, s egy kérdésre válaszolva (lásd keretes írásunkat) azt is előadta, miért nem számít a bőrszín, hanem sokkal inkább az értékek. Persze csakis az ő értékei, de ez egy másik kérdés. Beszédének kulcsa az őszintének ható nyerseség, semmi több. A 888-nak adott interjúban például azt mondta, nem lehet úgy őszintén beszélni, hogy azzal ne bántsunk másokat. Yiannopoulos elég sok mondatából az áradt, hogy más céljuk nincs is, mint bántani másokat. Mert pontosan tudja, hogyan keltsen szavaival szándékosan olyan indulatokat, amelyekben bennünk, emberben lakoznak.

És ez a szándékosság előadása minden percében érződött.

Schmidt Mária közalapítványa tehát nem is adhatott volna nagyobbat, többet a köznek, mint hogy végül minden elszigetelési kísérlet ellenére kézzelfoghatóvá, elérhetővé vált a balosnak nevezett nyilvánosság számára is –, hogy miben rejlik a Yiannopoulos-féle újradikalizmus, vagy éppen az a korábbi, eddigi, avagy bevett fogalomkészletünkkel le sem írható „újkonzervatív médiaszemélyiség”, akit olyan megengedően szokás félszavakból gyűlölni Európában, s aki olyan jelentős véleményvezérré válhatott az Egyesült Államokban, hogy az amerikai mainstream média sem tudja elengedni, még bukása után is szerepelteti. 

De Yiannopoulost talán mégis érdemes lett volna eltitkolni. Mert még a végén elveszti a „varázsát”.

Szerző: Bíró Marianna / 168ora.hu