Benda József szociológus szerint a a HVG cikke nyomán kialakult "közéleti hisztéria" kiragadta a különböző elemeket az ő egységes rendszert alkotó elméletéből, és így épp ellentétbe fordultak, mint ahogy ő azt gondolja. (A felvetésektől a KDNP is elhatárolódott.) Benda szerint össztársadalmi betegségben szenved az ország, ami nemsokára katasztrófát okozhat, ezért új, transzdiszciplináris, tudományokon átívelő megoldást javasol.

A szociológus szerint kultúraváltásra van szükség, mellyel kapcsolatban 60 elemet sorol fel könyvében, de ezekből csak néhány jelent meg. A szerző alapvetései  a következőek:

• Régóta csökken a népességszám Magyarországon, ez az 50-es években felgyorsult, mégpedig azért, mert az édesanyákat a szocialista ipar behajtotta a gyárakba, 25-ről 70 százalékra nőtt a dolgozó nők aránya. Ezért a gyermekeiket bölcsődei intézményrendszerbe kényszerültek adni, amelynek voltak napos, hetes és hónapos változatai, vagyis volt olyan, hogy a gyerekek hétvégén vagy havonta mehettek haza.
• Emiatt kötődési képességhiány alakult ki a gyermekekben. A pszichológusok szerint az első fél-egy év meghatározó a gyermek életében: ekkor alakul ki a bizalmi-,  a másokhoz való kapcsolódási képesség, ami később más kapcsolatok és a társadalmi bizalom alapját képezi. Ha ez itt hiányos vagy sérült, számtalan később megjelenő problémát okoz mind az egyén, mind környezete életében, és erőteljesen befolyásolja párválasztását lehetőségeit, kapcsolatait, és utódvállalási hajlandóságát is. Ha például valakit magára hagynak, elhanyagolnak ebben az időszakban, az megtanulja, hogy bajaiban csak magára számíthat, így egy „önellátó” életmódra rendezkedik be.
• A kezdeti szocializációs sebek, a pszichológusok szerint, begyógyulhatnak, ha a gyermek egy kellően érzékeny, odafigyelő környezetbe kerül. Ez az óvodákban még sok esetben biztosítva van, azonban iskoláink működésére nem jellemző. Ezek ugyanis alig támogatják az együttműködést, a kölcsönös segítségnyújtást. Arra nevelnek, hogy ki-ki csak magával törődjön, és gyakran még büntetik is a szolidaritást (lásd: súgás).
• A leírt folyamatok az ötvenes évektől meghatározták a gyermekek sorsát és párválasztási, gyermekvállalási hajlandóságát, amely legerőteljesebben a második nemzedékben mutatkozik meg.  Míg az első generáció 97%-ban kötött házasságot, az ő gyermekeik már csak 51%-ban. A kötődési képesség hiányával felnövő generációk, a kutatások szerint számos betegségjelet mutatnak: csökken a házasságok száma, a gyermekek száma, a fiatalok nem tudnak elköteleződni, egymáshoz kötődni. A tanulmányi teljesítményekben lemaradnak, a népegészségügyi helyzet romlik, csökken a várható élettartam, hiszterizálódik a közélet, egyre jobban terjed a szélsőséges, kirekesztő gondolkodás.
• A mai munkahelyeken sem törődnek eléggé a fiatalokkal. Túldolgoztatják őket és olyan terheket és felelősséget viselnek, amelyek miatt nem marad idejük a kapcsolatépítésre, ismerkedésre, vagy ha már van családjuk, annak fölépítésére, érzelmi megalapozására. Így túl korán kialakulhat a „munkamánia”, a szerelem elveszíti személyiségformáló erejét, s ha vannak, gyermekeikkel sem tudnak eleget foglalkozni. Ez az édesanyákat különösen sújtja, hiszen a hazai szokások szerint, ők látják el munka mellett a családi háztartás és gyermekgondozás teljes körű feladatát is, ami rendkívül megterhelő, embert próbáló feladat.
• Miért vagyunk az utolsó órákban? Mivel a népes Ratkó-unokák generációja három év múlva kifut az időből, túl idősek lesznek ahhoz, hogy gyermeket vállaljanak. Évről évre 15 ezer gyermekkel többet kellene világra segítenünk ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani a népességszámot, ami elengedhetetlen „a kultúra megtartásához”. A demográfia hagyományos, gazdasági alapú megközelítése nem működik, azért sem, mert el kell fogadni, hogy a kormány nem tud hollandiai szintű béreket biztosítani a gyermekvállalás előmozdításához.

(Az elméletét itt és itt bővebben is kifejti a szerző.)

További részletek a HVG cikkében >>