A „Hogyan döglött meg a tátrai tigris” egy fontos, hiánypótló könyv, mert komplex módon térképezi fel a szlovák gazdaságpolitikát a rendszerváltás kezdetétől egészen 2020-ig. Jelenleg hasonló könyv nincs a szlovák piacon. A további erények közé tartozik, hogy nagy témakörökön belül (privatizáció, közpénzügyek, egészségügy stb.) tárgyalja kronologikusan a legfontosabb történéseket, problémákat, reformokat, és így a jól strukturált anyagban könnyű eligazodni. A könyv nagyon olvasmányos, közérthető stílusban íródott, ezért a széles nagyközönséget is megcélozhatja. Baťo képes viszonylag bonyolult gazdasági kérdéseket egy bekezdésen belül érthetően elmagyarázni, miközben érdekes összefüggésekre és összefonódásokra hívja fel a figyelmet – egyszóval újságírói múltját nem tagadja meg.

Ez részben kritikaként is megfogalmazható, ugyanis aki a könyvben táblázatokat vagy grafikonokat keresne, esetleg a nemzetközi szakirodalomra való hivatkozások sorát és a szlovákiai események nemzetközi keretbe való helyezését, az csalódni fog. Csakhogy erre mondhatjuk, szabad a pálya, bárki írhat ilyen művet is, Baťo azonban megtette az első lépést, egy nagy piaci rést tölt be, a többiek jöhetnek utána, ha „tudományosabb” művet akarnak az asztalra tenni.

Forrás: ujszo.com

Élvezetes, sokszor dühítő olvasmány

Aki még emlékszik a szerző újságírói korszakára, az tudhatja, hogy nemcsak az esze volt éles, de gyakran a nyelve is. Sosem félt nevén nevezni a dolgokat. 2007-ben például a Trend 38. számának címlapján Fico fényképe virított, alatta a felirattal: „A jövőbeli nyugdíjak elrablója”. Fico – az akkori jó szokás szerint – kártérítési pert indított, 3 millió koronát követelve. Végül a bírósági ítélet szerint csak bocsánatkérést kapott 2012 elején, újra címlapon. Ez az eset villant be, amikor megpillantottam a könyv 5. fejezetének alcímét: „Hogyan fosztották meg a fiatalokat a méltó öregkortól a jövőbeli nyugdíjak elrablói”. Szóval az éles nyelv megmaradt. De egyben kitűnő memóriára, gazdag forrásgyűjteményre is szükség van, mert a Mečiar idején tomboló privatizációs szabadrablástól a bankok és piramisjátékok történetén keresztül a Fico idejére jellemző mérhetetlen korrupcióig rengeteg elképesztő történet van (a valóság megint messze meghaladja a fikciót). Ezek közül még a tájékozottabb szemlélő is sok dolgot elfelejtett mára, néhánnyal pedig bizonyosan a könyv lapjain fog először találkozni. Bár a politikusi és üzletemberi gátlástalanságok sorozata döbbenetes és bicskanyitogató, a könyv egyik legfőbb állítása mégis az, hogy van a korrupciónál nagyobb probléma is. Szlovákia modern kori történetének legnagyobb politikai hazugsága így hangzik: „Elég abbahagyni a lopást, és a dolgok rendbe jönnek. Nem elég és nem jönnek rendbe” – állítja Baťo.

És akkor megdöglött a tátrai tigris

Az olvasó helyenként már-már elérzékenyül, miközben olvassa a tényszerű felsorolását a rengeteg reformnak, amelyet a második Dzurinda-kormány idején fogadtak el, meg az azt követő hatalmas nemzetközi elismerést. Ez óriási ellentétben van az utána következő nagy semmivel, a Fico-korszakra jellemző tétlenséggel, aminek a vége az ország fejlődésének megakadása lett, miközben a politikából kiveszett a bátorság, meg minden reformkoncepció, és a lakosság túlnyomó részét ez mintha teljesen hidegen hagyná. Na, ez a nagyobb probléma.

Félreértés ne essék, a könyv nem a reformok és a Dzurinda–Mikloš tandem kritikátlan ajnározása. Baťo tételesen felsorolja a reformok és az őket elfogadó politikusok hibáit is, csakhogy mindennek ellenére két gyenge pontra hívja fel a figyelmet a reformokat kritizálók esetében. 1. Fico minden igyekezete ellenére, hogy földig rombolja a Dzurinda-kormányok örökségét, képtelen volt egyetlen átfogó változtatást is megvalósítani, sőt, lényegében máig a Dzurinda-időszak reformjain alapulva működik az ország, az adórendszertől a közigazgatáson át az egészségügyig bezárólag. 2. „Szlovákia hosszú távú problémái nem a második Dzurinda-kormány tökéletlen és idővel elhasználódó reformjaiban rejlenek. A tragédia az, hogy ezek a reformok az ország 30 éves történetében egyedülállónak számítanak. Ivan Mikloš 15 év alatt sem talált követőkre, akik kijavították volna a korábbi reformok hibáit, modernizálták és az aktuális kihívásokhoz igazították volna a gazdaságpolitikát. A 2006-os választás óta Szlovákia egyetlen, az országot komolyan érintő gazdasági vagy szociális problémát sem oldott meg. A választók elutasították az állam szerepének csökkentését a gazdaságban, a radikális reformokat, a nagy, átfogó átalakításokat. Ehelyett Robert Ficónak adtak esélyt, aki megtanította őket arra, hogy ne várjanak valós megoldásokat. Ügyesen használta ki és növelte a lakosságnak a változásoktól és a szociális biztonság elvesztésétől való félelmét… Abban a képességében, hogy meghatározza a közbeszéd témáit, és elterelje az emberek figyelmét a lényegi kérdésektől a szimbolikus gesztusok felé, a Smer elnökének a hazai politika színpadán sokáig nem volt konkurenciája” (285–286). A Smer három cikluson átívelő kormányzásának az eredménye (a kezükben összpontosuló példátlan hatalom és pénzügyi lehetőségek ellenére) nem egy erős szociális rendszerrel és működő közszolgáltatásokkal rendelkező fejlett jóléti állam lett, mondjuk a skandináv országok mintájára. Ellenkezőleg, egy hatékonyság nélküli, szétzüllesztett, működésképtelen és korrupt államot hagytak maguk után, ráadásul megspékelve azzal a csapdahelyzettel, hogy még a politikai ellenfeleiket is jórészt beoltották a reformoktól való félelemmel. (Az OĽaNO vagy a Sme rodina gazdaságpolitikáját így alig lehet megkülönböztetni a Smerétől.) Amíg nem sikerül kimászni ebből a csapdahelyzetből, addig ne is álmodjunk újra a tátrai tigrisről.

Gál Zsolt, politológus-közgazdász szerző a pozsonyi Comenius Egyetem Politológia Tanszékének oktatója és a Magyar Fórum alelnöke / ujszo.com