Az első reflex a hörgés, hogy már ide is bepofátlankodnak, a második annak a higgadt nyugtázása, hogy a kormány idejében készül az ellenzéki előválasztásokra (a maguk minimalizált színvonalán, a mi adófizetői pénzünkből).

Hogy az ellenzék felkészült-e? Kétségtelenül. A maga módján. Vasárnap délelőtt bejelentették, hogy Berg Dániel II. kerületi alpolgármester a választókerületében visszalép Tordai Bence aktív országgyűlési képviselő (Párbeszéd) javára. Ezt az tette szükségessé, hogy a Jobbik megegyezett valamikori utált ellenségével, a DK-val egy harmadik ellenzéki jelölt, a tévénézők számára közismert Kálmán Olga támogatásáról. Felmérések szerint Tordai a legnépszerűbb ellenzéki jelölt a kerületben – tekintélyét biztosan jócskán megnövelte az is, hogy a hajtószíj-parlament elvadult elnöke, Kövér László végső soron a helyi polgárok melletti kiállása miatt rótt ki rá abszurd, 8,2 milliós büntetést –, és a Momentum vezetői nyilván ezért döntöttek úgy, hogy jobb nem forgácsolni tovább a szavazatokat.

Ez személyesen is rosszulesett. Nagyon kevés magyar közszereplő rokonszenves nekem politikailag, de még kevesebb kulturálisan, és Berg Dániel e hatványozottan kevesek egyike. De a döntés, a Karácsony Gergely apró pártjával szembeni előzékenység taktikailag sem látszik teljesen megfontoltnak azok után, hogy ugyanez a Párbeszéd viszont Zuglóban Tóth Csaba MSZP-s (és DK-s) jelölt mögé állt be a Momentum egy másik kiváló, potens jelöltjével, Hadházy Ákossal szemben. Tóth Csaba Vas megyei története 2002–2005-ből a csodálatos taglétszám-szaporítással és kusza rendőrségi ügyekkel akkor is akciófilmbe illik, ha nem történt semmi (mondjuk, Guy Ritchie rendezhetné). Ahogy Zuglóban is tagbeléptetési botrány kísérte újrakezdődő karrierjét, arról nem beszélve, hogy a Liget beépítésének ügyében szembefordult Karácsonnyal, aki egy hangfelvétel szerint azt mondta, hogy Tóth „többször” megfenyegette a családját. Úgy látszik, ez bőven elég, hogy a közben főpolgármesterré lett miniszterelnökjelölt-jelölt a szívébe zárja és politikai szövetséget kössön vele. Hadházy ellenében.

Még valami, ami tudtommal eddig nem került be az országos médiába: postaládánkba bedobtak egy röplapot azzal a nagybetűs címmel, hogy Áruló Ákos. Az árulás bizonyítéka az lenne – túl azon, hogy Hadházy hét évig volt a Fidesz önkormányzati, négy évig az LMP parlamenti képviselője, és „most épp a Momentumra hivatkozik” –, hogy szerinte a képviselőnek nem feladata, hogy „kijárjon, kibrusztoljon pénzeket a kerületének”. (Szerintem sem, ez egy közkeletű tévedés.) Vagyis „a zuglói emberek nem fontosak neki”, elárulta magát a gaz. A szórólap szerzője, kiadója nincs feltüntetve. A cél nyilvánvalóan a másik jelölt, Tóth Csaba megerősítése volt a negatív kampány módszerével, tehát biztosan nem a Momentumtól származik. Két eset lehetséges: vagy a kormányoldal támogatja a neki kedvezőbb ellenzéki jelöltet, vagy Tóth Csaba köre Tóth Csabát. Melyik a jobb?

Ellenzéki érzelmű politikai megfigyelők majdnem egyöntetűen úgy vélik, hogy az előválasztás nagyszerű találmány, sőt az ellenzék egyetlen hasznos politikai ötlete 2010 óta. Hasznosságára az lenne a bizonyíték, hogy 2019-ben Budapest és több fontos város, illetve kerület élére ellenzéki ember került. Ennek oka pedig az volna, hogy az előválasztási versengéssel a parlamenti oppozíció témát adott a közvéleménynek, fölpezsdült a politikai aktivitás ezen az oldalon, az addig közönyös választókat jobban érdekelte, kik kerülnek helyi tisztségekbe. Csakhogy: 1. A kormányoldal és az ellenzék erőviszonya emiatt még nem tolódott el lényegesen és tartósan; semmi garancia nincs rá, hogy ugyanez a stratégia 2022-ben, az országos választásokon a mai politikai ajánlatokkal mandátumtöbbséget hozna. 2. Még az sem biztos, hogy 2019-ben egyenes volt az oksági kapcsolat az előválasztások ténye és a baloldali polgármesterek megválasztása között. Közrejátszhattak benne olyan váratlan fordulatok is, mint a Borkai-botrány, vagy a talán kevéssé átgondolt változás, hogy az ellenzékkel mindinkább szinonim baloldalon három évtized után véget ért az MSZP hegemóniája, és egy történelmi pillanatra volt értelme a versengésnek, nem a legerősebb akarata érvényesült automatikusan.

A végsőkig sorvasztott, a központi költségvetés függvényévé tett önkormányzati rendszerben az országos ellenzéknek leginkább csak szimbolikus cselekvésre volt lehetősége, de az uralmi elit így is érzékelte a veszélyt, és a választási törvény teljesen önkényes módosításaival – az országos listaállításhoz szükséges „egyéni jelöltek számának növelésével – gyakorlatilag megakadályozta a versengést az ellenzéken belül. Az ellenzék viszont – mintha észre sem venné, hogy Orbán úgy formálta és bármikor úgy formálhatja át a választási rendszert, ahogy neki célszerű – lelkesen és saját magának is ártó döntéseket hozva készül a saját előválasztásaira. Ami egyszer bevált, az biztosan jövőre is ugyanúgy beválik – gondolják.

A céljuk, minden mást félretéve, Orbán megbuktatása választások útján. Hogy ez mennyiben jelenthetné az Orbán által létrehozott rendszer (idegen szóval rezsim) leváltását, az nem erre a cikkre tartozik. Biztos, hogy a törvények nem követnék a végrehajtó hatalom mindenkori akaratát, és az ország nem hömpölygetné bele mindjobban magát, „mint a vad”, a keleti függések hálóiba. De az is biztos, hogy a mostani ellenzék sikere a politikai rendszeren (azaz intézményi struktúrán) nem változtatna. Először is, mert a képviseleti demokrácia lényege nem az, hogy ne O. V. legyen a miniszterelnök, hanem a pluralizmus, magyarul a többpártrendszer; hogy a törvényhozásban minél több nézetnek és érdeknek legyen képviselete. A parlamentben legyen kettőnél több párt saját arculattal, de ha csak kettő, akkor sem egymás ellenséges tükörképe, hanem önmagán belül is tagolt, versengő frakciókkal, becsvágyó és egy bizonyos szintnél tehetségesebb politikusokkal, akik mind alkalmasak az ország vezetésére egy ideig, legföljebb hamar megbuknak. Erre az egyre lenne jó az előválasztás: hogy megmutatkozzanak a politikai tehetségek. Mármost ezt a jelenlegi kormányoldal nem akarja, és gondoskodik arról, hogy az ellenzék se akarja, egyetlen arctalan pártként működjék, és az „Orbánt kell legyőzni, aztán majd kitalálunk valamit” jelszavával minél hathatósabban kiiktassa a saját tehetséges és becsületes embereit.

A NER-elit szerencséjére a másik oldalon most is fölemelkedőben van egy domináns párt, a Gyurcsány Ferenc vezette DK, amelyik egyrészt ideális ellenség, elég összemosni vele a többi erőt, lásd a 99 százalékról szóló YouTube-hirdetést. Másrészt Gyurcsány maga is dolgozik az egyneműsítésen, megegyezik a váratlanul nagy politikai tehetségnek bizonyuló jobbikos Jakab Péterrel, és igyekszik kiszorítani a Momentumot mint pártkonkurenciát. Harmadrészt az oldal kisebb pártjai szófogadóan igazodnak.

„Nézzünk bizakodva a jövőbe!”

Széky János / LXV. évfolyam, 23. szám, 2021. június 11. / es.hu