Itt a Lengyel Intézet helyszínén talán nem kell bemutatni az alkotót, mert hosszú évek óta többféle szerepben is a közösség meghatározó tagja. Most, önálló kiállításán legújabb festményeit láthatjuk, melyek ismét sorozatba rendeződve, a korábbiak szerves folytatásaként, és már egy következő szériát előrevetítve vannak jelen.

Amikor egy megnyitóra készülök bevallom, hogy gyakran veszem elő az értelmező kéziszótárat. Nem is feltétlenül azért, mert túl bonyolult fogalmak fordulnak elő a kiállításcímekben. Nem tudom kinek mi a tapasztalata, de a mindennapi életben elég gyakran fordul elő, hogy elkommunikálunk egymás mellett – vagy ráfogjuk a hibákat a kommunikációs tévesztésekre. De sokszor mondják azt is, hogy a kortárs művészet megértése is milyen bonyolult. Pedig a művek működnek is egyfajta kommunikációs csatornaként. Ezért biztos, ami biztos inkább fellapozom, és megkeresem az adott szavak jelentését. Nem árt, ha ugyanazt értjük egy-egy kifejezés alatt. És persze azért is mert előjönnek olyan asszociációk, amik mélyíthetik a megértést.

Itt van tehát egy kontrasztba állított szópár: mesterséges természet. Angolul az artificial nature, a benne foglalt „art” tag miatt kifejezőbb, mert benne rejlik a művésziesség, a műviség, az alakítás, a már meglévő létező anyagból valami újat megalkotó tevékenység. Ez pedig már a művész fogalmának meghatározása is egyben, aki teremt: új világot, új teret, új dimenziót.

Napjainkat áthatja a mesterséges kifejezés, ami tulajdonképpen szinonimája a művi dolgoknak. Idegenség érzés fogja el az embert attól, ami mesterséges éppen azért, mert nem természetes. A mesterségesben ott van a szabályozás, a megzabolázás, és a kontroll.

A természet ezzel ellentétben organikus, szabad és ösztönös. A természet fogalma alatt értjük az élővilági környeztet, és az ember létezésének működését meghatározó sajátos hajlamát is.

De amikor arról gondolkodtam, hogy mi is a mesterséges természet, akkor az első dolog, ami eszembe jutott az a kert. Mert a kert a természet mesterséges alakítása. Mit csinál a kertész, aki tájat, életteret épít? Vesz egy magot, egy növényt és egy kijelölt helyre elveti. A növények és élőlények egymás között kialakítanak egy ökoszisztémát, egy saját világot, ami elkezd együtt élni. Mit csinál a művész, jelen esetben Tomasz Piars? Saját maga által megálmodott mintákat, kép egységeket helyez el egy vásznon, úgy hogy azok egymással vizuális viszonyt alakítanak ki, amik mozgásba hozzák a látványt. Kvázi élni kezdenek.

Tomasz is úgy alakítja festményeit, mint egy kertet. A folyamatosan egymásra épülő sorozatainak elemeit felhasználva, azokat variálva, és egymás viszonyrendszerébe helyezve alkot meg saját világokat, azaz festmény-kompozíciókat. Képeinek elemzői gyakran emelik ki az egyik legszembetűnőbb jellemzőjét, az organikusságot, ami ott hömpölyög az egymást fedő festékrétegei között. Mert munkáiban rendszeresen visszatér a szabályos struktúrák és a az ösztönös gesztusok szabadságának egymásnak feszülése. Ez az ellentét ott van mikro-, és makroszinten is: a képalkotó elemek részleteiben, és ezeknek a motívumoknak a nagy egészhez való viszonyában is. Zárt halmazok alkotnak nyitott struktúrákat.

A vadság és a rendezettség a klasszikus kertépítészetben is jelen van – és itt hoznék be egy az érdekes művészettörténeti, építészettörténeti szálat. Képzeljünk magunk elé egy klasszikus barokk kertet, ami tulajdonképpen szimmetriára, geometriára és szigorú szerkesztési rendszerre épül. Tulajdonképpen ezen jellemzők nélkül Tomasz festményei sem léteznének. De ha csupán ennyi összetevőből állnának, akkor hiányozna belőlük a vitalitás. Ezeket a tulajdonságokat az angol kertek sajátosságai a burjánzó részletek, a szabad téralakítás eleveníti meg. Tekinthetünk ezekre a festményekre, mint a kertekre – mesterségesen alakított természetre. Az alkotó minden kompozíciójában egy új világot teremt, amit szerves alkotóegységekből épít fel.

A természethez való kapcsolódás egyébként a festmények színhasználatában is tetten érhető: a négy őselem a tűz, föld, ég, víz - vörös, barna és kék árnyalati dominálnak ebben a sorozatban.

Tomasz Piars festménysorozatai között jól megfigyelhető kontinuitás, és átjárhatóság van. A most látott festményeket közel egy éve kezdte el kibontani előző szériájából. Aki ismeri a művész korábbi festményeit is, azok észrevehetik, hogy itt vannak a jól ismert kristályszerkezetek, a neon színek fényessége, a likviditás, a lebegés érzete is. Az éteri térben elhelyez elemek sűrítése és távolsága ritmust és dinamizmust ad a műveknek. Ezeket felhasználva, ám tovább gondolva ismét egy új alkotói út nyílt ki. De ez az út nem csak távolságokat, hanem mélységeket is feltár. Röntgenszerűen megfigyelhetjük a layereket, amik lehetővé teszik ennek a térbeli érzetnek a megtapasztalását. Ezúttal homogén, monokróm hátterek nyújtanak alapot a formák kibontakozó dinamikáinak. Színátmenetes fénysugarak, gesztus-mezők, fixen kirajzolt pontok, és közöttük hálózatot teremtő húrok tulajdonképpen mind-mind külön síkokból épülnek fel, hogy korrelációjuk teret képezzen. A vászon lapján megnyílnak a dimenziók, és kitárul a háromdimenziós látvány. Ehhez adódik még hozzá az irizáló, fémesen csillogó festék használata, ami segít kiemelni a képet az anyagszerűségből, és könnyed légiességgel ruházza fel azokat. A művek formai ritmusa és a festékminőségek játéka a felület változatosságát teszik lehetővé. Tomasz elmondása szerint szereti, ha egy képének több arca van. Jól érzékelhető, hogy ezt sikerült is megvalósítania.   

A képek megfestése olyannyira épül a mozgékonyságra, és az ösztönös alakulás szabadságára, hogy végső nézetük már csak akkor alakul ki, amikor az alkotó letette az ecsetet. A négyzetes és tondó alakú vásznakat Tomasz a festés folyamata alatt, és utána is folyamatosan forgatja. Nem egy fix beállításban alkotja meg őket, ennek megfelelően előrajzokat sem készít, hanem hagyja, hogy elképzelései önmaguktól működni kezdjenek.

Érdemes tehát több irányból közelíteni, és megnézni a festményeket, sőt várjuk Önöket vissza október végéig más napszakokban is a kiállításba, hogy a művek változékonyságát megtapasztalhassák. Ugyanis a természet – akkor is, ha mesterséges – folyamatosan alakul.

szerző: Sipos Tünde művészettörténész